Ez az a jelenség, ami a kisbaba 7-8 hónapos korában jelenik meg először, és állítólag eltarthat akár 1,5 éves koráig is. Bencénél is így volt, egyszercsak nem tűnhettem el a szeme elől, látszólag minden ok nélkül nyüsszögött, belémcsimpaszkodott, mint egy kismajom. Aztán amikor elkezdett kúszni, jött utánam, és szó szerint a lábam alatt, között, a nadrágomat, bokámat fogta. Ha vigaszra volt szüksége, senki nem volt jó, csak a "zanya". De miért is beszélek múlt időben, hiszen ez még mindig így van... Játék közben is néha van egy kis "box-kiállás", feltankol anyából és már mehet is tovább a móka :)
Amiről azonban elfelejtettek a szakkönyvek és egyéb nagyonokos kismamák, anyukák által kiadott cikkek említést tenni, hogy bizony van olyan, amikor nem a pici baba szorong az elszakadás kényszerű lehetőségétől, hanem az anyuka. Én legalábbis most itt tartok. 9 hónapja szívem, lelkem, testem adom (a terhesség 41 hetéről nem is beszélve) át teljes mértékben gyermekemnek, mert szeretem, óvom, mert jó nekem. És most jött egy kisördög, és elkezdte a fejembe táplálni, hogy dehát hol is vagyok Én a történetben. Mikor is voltam utoljára kozmetikusnál? Kb. 1,5 éve? És fodrászhoz miért csak akkor megyek, amikor már nem merek emberek közé kimenni?! És mikor beszélgettem egy felnőtt emberrel felnőtt nyelven felnőtt dolgokról?! Aztán a másik vállamon kopogtat a lelkiismeret-furdalás, hogy' lehetnek ilyen önző gondolataim, amikor ennek a pirinyó embernek rám és csak rám van szüksége, minden más mellékes.
Na hát ez meg nem így van. Igen, szüksége van rám, de nem én vagyok az egyetlen, aki képes ellátni. Van apja például. Vagy van nagymamája is, aki alig várja, hogy végre felügyeletem nélkül tölthessen el néhány órát az unokájával.
De valóban, nem is lenne már rám szüksége? De ha bújni akar?!....
És akkor zuhant agyamba a felismerés. NEKEM van RÁ szükségem. ÉN akarom ŐT magamhoz szorítani, az arcába szuszogni, száz puszit adni, megnevettetni, ölelni, szimatolni.....
Na ez is egyfajta szeparációs szorongás. Mennék is, de félek, megijedek, hogy ha elindulok kifelé, már nem én leszek az elsőszámú szerelem. És igen, most én vagyok az önző (mert azt mondják a babák önző módon tudnak "szeretni", nincs bennük még kifejlődve az empátia érzése). Önző vagyok, mert így és ennyire soha nem szeretett még senki, ennyire soha nem kellettem még senkinek. Feltétel nélkül.
De el kell indulnom. Muszáj. Ha nem teszem, azzal nem használok senkinek, ráadásul boszorkányként fogok kinézni és viselkedni.
.......
lázadok: vad pirosra festettem a lábkörmeimet... lázadok :):)
