önállóság, mi?!

Elmélet: hagyjuk gyermekünknek, hogy maga fedezze fel az önálló evés művészetét, a kanalat, a kézzel evést, a pohárból ivást, stb.
Valóság:
"... na az úgy volt, hogy kaptam anyától én is egy kanalat - azzal a hátsó szándékkal, hogy így majd nem veszem ki minden áron a kezéből azt, amivel valójában engem etet - de a terv végül csak terv maradt: észrevettem, ha elég nagyot csapok, aztán sűrűn csapkodok kanállal a tányérba, akkor viccesen fröcsög a lé szanaszét. Aztán azt is észrevettem, hogy mindez remekül illeszkedik a terítő mintájába, így feltétlenül gondoskodtam arról, hogy még alaposabban belemasszírozzam. Már nem igazán voltam éhes, így remek szórakozásnak tűnt - asztalmasszírozás közben - a még hézagos fogsoromon keresztül kipréselni a előrágott zöldségdarabokat. Anyát mondjuk elég könnyű rávenni dolgokra, gondolta, ha a zöldség már nem kell, egy jutalomkeksznek - amiért olyan alapos munkát végeztem - biztosan örülnék még. Hát én örültem, tényleg, őszintén, de aztán valahogy az is kipréselődött a foghíjamon keresztül. Gondoltam azért kárba mégse vesszen, így azt is jól belemasszíroztam az asztalba..."
Arról nem beszélve, hogy az etetőszék úgy néz ki, mint ha egy ólnyi malacot etetnék minden nap... :)
De nem adjuk fel, amíg víz folyik a csapból, addig lehet koszolni, festékből is van maradék minden szobához, szóval csak idegekkel kell bírnom, és előbb-utóbb rendben leszünk.

tudj mit kezdeni a maradékkal :)

Valóban védőnőmnek volt igaza: amint Benci megízlelte a pörköltet, esze ágában sincs továbbiakban megenni a jó kis cékla vagy sütőtök pürémet. Pedig hogy' imádta :) Öröm volt nézni a csupalila képét, mint valami véres horror :)
Na de amikor anyává válunk, kapunk egy (ill. több, de most csak egyről szólnék) különleges képességet, mégpedig, hogy bármiből képesek vagyunk finom ételt készíteni, és alapelvünk, hogy SOHA NINCS MARADÉK! Legrosszabb esetben éjjel 10kor, fürdetés és fektetés után az aktuális sorozat, vagy facebook előtt belapátoljuk, jobb esetben pedig kitalálunk egy újabb ételt (lásd képességek 1. pont :)).
Íme két remek konyhai alkotás, melyekhez a bébiadagokba fagyasztott sütőtök- ill. céklapürét használtam fel:

 

konyhai alkotás I.

Házitésztát gyúrtam :) !!! Ezt szeretem én igazán, a konyhában alkotni újat, tökéleteset :) Igenis erre most büszke vagyok, mert nagymamám és anyukám készítettek ilyen tésztát, és ezt megtanulni szerintem ma már valódi kihívás - persze nem olyan nehéz dolog, de a legtöbben nem próbálkoznak már vele. Pedig utánozhatatlan íze van az igazi házilag gyúrt tésztának. A fiúk mindenesetre befalták, férjem 3 tányérral evett!
Íme:

"nem tudom" érzésem van

Nem tudom. Nem tudom, mi bajom van, de van. Nem fizikálisan - bár lassan kihat - sokkal inkább lelkileg, agyilag, érzelmileg, stb. Most lehet utánam követ dobálni, de nekem most lett elegem ebből a háztartásbeliségből. Bencével kapcsolatban nincsenek kétségeim, szerintem jól bánok vele, szeretem, és ezt minden pillanatban a tudtára is adom, gondoskodom róla, nevelem a saját meggyőződésem szerint. Hanem minden más, ami ezzel együtt jár: rendetlenség, nem érek rá vagy nem hagyják, hogy ráérjek, fut a konyha, fut az egész lakás, mindenhol morzsa, ragacs, por - mert takarítani sem tudok, elmaradtam a munkámmal, és már kedvem sincs behozni az elmaradást, minden gondolatom a pelenkázás, öltöztetés, nyál- és takonytörlés, etetés megszervezése és előkészítése - na ez utóbbi veszi el az agykapacitásom kb. felét.
Barátaim? Vagy fényévre laknak, vagy gyermektelenek (még), így nehéz a kommunikáció. Az utóbbinál sajnos kevés a közös téma, lásd fent (agykapacitás!). Vagy én nem akarok ráakaszkodni másra. Bár igazából meg sem kérdezem, hogy akaszkodhatnék-e.
Játszótér? Megint csak nem ismerek senkit. És főleg nagyobb, 2-3 éves gyerekek ill. szüleik találhatók. Kevesen viszik le a 11 hónapos csöppöket.
Újdonsült szülőnek lenni kb. olyan, mint amikor új suliba megy az ember. Nem ismersz senkit, mindenki megbámul, méreget, méregeti a gyereked, eldönti, hogy vajon okés vagy-e vagy sem...
Lényeg, hogy kezdenem kell magammal valami értelmeset, mert még egy évig igenis itthon maradok Bencivel. Neki szüksége van rám, nekem pedig ez az első és legfontosabb feladatom. Ebben nem akarok hibázni.
Most kutatom a baba-mama klubokat, rátukmálom magam az ismerősökre, férjem takarít. De még mindig "nem tudom". Össze kell szednem magam, ez így nagyon nem oké...