kórházban

Éjjel negyed 11-kor kerültünk az ügyeletre azzal, hogy Benci csúnyán beütötte a fejét egy gyalogpróbán, és még hányt is. Ügyeletes doktornéni, főleg ilyen késői órán nagyon nem volt szimpatikus a kisfiamnak - na nem csodálom..., és a sztetoszkóp is hideg volt, nagyon sírt, nagyon. Nem is lehetett megnyugtatni, csak amikor kimentünk, kb. fél óra múlva.
Hát anyuka, ez agyrázkódás gyanús! Hangzott a torokszorító mondat. Akkor most beutaljuk a sürgősségire. Most? Mármint tényleg most? Miért? Agyrázkódás, már mondta. Majd kialussza. Ekkor elsorolta, milyen bajai lehetnek, amit most még nem látunk: koponya alapi nyomás, esetleg elpattan egy kis ér valamikor később, és agyvérzést kap a gyerek. Itt kezdtem el először pánikolni.
A sürgősségin majd csinálnak egy röntgent, akkor okosabbak leszünk. Két lehetőség van azután: 1. a röntgen nem mutat semmit, megyünk haza, háziorvosnál jelentkezzünk, de figyeljük a gyereket. 2. a röntgen mutat valamit, és akkor kell CT, amihez el kell altatni, vagy irány a műtő (!) vagy "csak" be kell feküdni a kórházba néhány napra. Itt már apát is verte a víz. Na Ő nem ijesztgetni akar, de közölnie kell, mi mindenre lehet rosszabb esetben is számítani.
Éjjel 11 óra, sürgősségi, információs pult (gyerek eközben kétszer elalszik a kocsiban, pizsamában, rajta overál...). Ápolónő kedves (nevezzük Hölgyikének, mert csak) megnézi a beutalót, rajta Agyrázkódás felirattal!, mindjárt jön, addig üljünk le. Itt emlékeztetek mindenkit, a 13 hónapos babám a kezünkben volt, jól látható helyen. Negyed órát ücsörögtünk, amíg a többi ápoló a showder clubot nézte, orvost Én nem láttam. Hölgyike visszajön, hogy a doktorúr (kicsoda?,melyik?) egyeztetett a gyerekorvossal, menjünk át a csecsemőosztályra. Hol van? Hát izé, most az építkezés miatt nem lehet oda átmenni, menjünk ki, aztán jobbra, aztán lesz egy kiskapu ami nyitva van. Az egy éves gyerek még mindig jól láthatóan nálunk volt. Hát elárulom, hogy nincs kiskapu, és semmilyen kapu sincs nyitva éjjel fél 12-kor a -3 fokban (ezt itt csak úgy mellékesen). Vissza. A regisztrációs pultnál ülő idősebb Nő segítségét kértük, aki közölte, már hogyne lehetne elmenni az építkezés mellett, menjünk csak, de regisztrálnia kell előbb. Férjem majdnem gutaütést kapott, amíg háromszor elmagyarázta neki, hogy nem, nem kell!!!!!! Akkor menjenek, amerre szoktak (?ezt a mondatot már nem is próbáltam értelmezni). A pici babám szemei és orrocskája teljesen vörös volt már, és még mindig a -3 fokban keveregtünk a kórház területén a sötétben. Végül egy az építkezésen cigarettázgató biztonsági őr vezetett el bennünket a csecsemőosztályig, ahol csengettünk, majd voltunk szívesek várni, hogy a nagyon korán ébredt ügyeletes gyerekorvos megérkezzen. Bencit ismét le kellett vetkőztetni, ismét elmondani a történetet, ismét megvizsgálták, felvették az adatait, és gyermekem ismét ordítva sírt és kapaszkodott belém. Asszisztens kérdése férjemnél elszakította az utolsó cérnaszálat is: "akkor a sürgősségin megvolt minden ugye, röntgen stb?" - hát persze hölgyem, egy darab orvost nem láttunk a környéken sem. Na, több se kellett, Tomi minden addig összegyűlt dühét rázúdította, adta neki rendesen, és mindezt nagyon választékosan, egyetlen durva szó nélkül. Picikém csak kapaszkodott belém, szorított és azt kérdezte a szemeivel, apa, anya miért hagyjátok, hogy ezt csinálják velem, segítség!!! Borzasztó volt. Itt kezdtem el sírni, és ez mostanáig nem ürült ki belőlem, mert folyton tartanom kellett magam, főleg a gyerek miatt, mert megijed, ha Én sírok.
Gyerekorvos még mindig álmosan közölte, hogy a CT túl kockázatos (itt már röntgenről nem esett szó) az altatás miatt, ezért 24 órára megfigyelésre bent tartják. MIVAN??? Majd én megfigyelem otthon, ki lettem oktatva. Azt nem lehet, ez nem így működik... Mert itt bent olyan jól működik minden....kész agyrém. Apának remegő kezébe adtam a tollat, papírt, és diktáltam, ami nagy hirtelen eszembe jutott, hogy mit kell behoznia, ami másnap estig szükséges lehet. Mi felmentünk az emeletre (ekkor Bence már végkimerült és elaludt a vállamon), ahol közölték, nincs szabad "anyaszoba", azaz nem tudok egy szobában lenni a gyerekkel. Mondtam, nekem tegyenek oda egy széket, én azon elleszek akár holnapig is, de én a gyerekemet el nem hagyom öt percre sem. Végül kitalálták, hogy az intenzíven (lent) van egy ilyen szabad szoba. Bencét itt is meg akarták vizsgálni, de annyira aludt, hogy végülis letettek róla. Megnézték, megmérték, ahogy tudták azért. A súlyát bemondásra elhitték, pedig én sem tudtam biztosan, így még jó, hogy nem kellett neki bármi gyógyszert adni. Itt még kérdezgetett a gyerekorvos, ott voltam-e amikor az eset történt, mit csináltam, stb. Aztán csak vártam. Bencét leraktam egy pultszerű valamire, ott aludt kicsikém. Aztán nem volt festék a nyomtatóban, aztán valamelyik kisbabát meg kellett etetni, stb... Én illetve Mi csak vártunk. Gyerekorvos elköszönt, hát nem köszöntem meg neki semmit, csak viszlát. A csecsemős pedig ismét elmondatta velem az esetet, a teljes kórtörténetet, mindent, immár harmadszor. Lekísértek a szobába, amit 100%ban elfoglalt egy nagy és egy kis ágy, közte egy vékony rés, ahol oldalazva elfértem. Az ablakot cipőfűzővel rögzítették, hogy ne nyíljon ki, a szomszéd kórtermekkel egy üveg ablak választott el, amire szögekkel egy lepedőt akasztottak. A szoba egyéb állapotát nem részletezném túlságosan, olyan putriszerű - erről nem a személyzet tehet természetesen. (Egy beszélgetésből hallottam, hogy állítólag februárban költöznek az új épületbe egyébként.) A gyereket hálózsákba dugtam, merthogy apa is megérkezett a pakkal, és magam mellé fektettem. Felébredt és ismét sírt, de nem is volt rendesen magánál. Jött az ápolónő, hogy vérnyomásmérés. Igen, az Egyévesen. Hát nem lepett meg senkit, hogy nem sikerült, de majd később még megpróbálja. És ez így ment egész éjjel, 2-3 óránként jött vérnyomást mérni. Én mondjuk egy percet nem aludtam, de az nem számított. Hajnal 5 óra, vérnyomás mérés természetesen sikertelenül, és vizeletminta is kell - ez nagyon fontos (irónia!!) - ami úgy zajlik, hogy egy pici zacskót húznak a fütyire, és várnak. És a gyerek (13 hónapos, nem győzöm hangsúlyozni) lehetőleg ne forduljon hasra, ne is üljön, és ne fogjam szorosan magamhoz, mert akkor kifolyik a zacskóból. Hát egy zacskót így el is dobtunk, a másodikat a nap folyamán sikerült némileg megtölteni a fenti utasítások betartásával, ami mind nekem, mind az izgő-mozgó gyerekemnek borzasztó kínszenvedés okozott. Fél óránként kicsomagoltam a pelenkáját, hogy azonnal tudjak szólni, ha van termés. Na de visszatérve a "reggel"re, 6kor váltás, bemutatkozás. 7kor vérvétel! Mert ez a kórházban minden reggel kötelező. Hogy az én gyerekem miért van itt, és hogy szükség van-e erre valójában a "betegségét" tekintve, az tök mindegy, mert ez kötelező! Bencit lefogtuk, és csak fogtuk, mert nem volt sehol véna, azon a pici testén, a pici kezén :(, és ő nagyon sírt, és én csak sutyorogtam neki, hogy ne haragudjon rám, este már otthon leszünk, megígérem...és sírtunk mind a ketten.
9 óra, vizit. Egy szemtelenül fiatal doktorúr érkezett, akivel én ott közöltem, hogy előbb szeretnénk hazamenni, a gyereknek semmi baja. Na az nem úgy van, mert a megfigyelési időt be kell tartani, 48 óránál előbb nem mehetünk, de inkább 3 nap. He???????????????? Milyen 48? És milyen 3? Én még 24 órát tudtam és azt sem szándékoztam itt tölteni. Ez a protokoll, ezért nem csináltak CT vizsgálatot, és meg különben is. Na akkor én meg Anyatigris leszek. Jó, közöltem vele, hogy akkor saját felelősségre távoznánk. Jó, akkor Ő meg bizony feljelent engem "kiskorú gondatlan veszélyeztetése" miatt, ami BTK tétel! Úgyhogy "anyuka" csak üljön szépen a seggén, és tartsa ágynyugalomban a gyereket. Igen, az egyévest. Bence ekkor már 5-6 kört megtett villámsebességgel az ágyon, önfeledten rázta a rácsokat, és ásványvizes üveggel átdörömbölt a szomszédba, meg hangosan visongatott, szóval teljesen nem úgy nézett ki, mint akinek bármi baja van. Közben látszott rajta, hogy az elmúlt éjszaka megpróbáltatásainak hatására szépen összeszedett egy náthát, ami csak arra várt, hogy fellángoljon és leterítse áldozatát. Na megint bőgtem. Mindenkit felhívtam, kitaláltam ügyvédet, mozgósítottam mindenkit. Háziorvosunkkal és védőnőnkkel, sőt még egy "hivatalos" gyerekorvossal is konzultáltam, és minden jogi következményt mérlegelve eldöntöttem, hogy hazaviszem a gyereket. Szóltam, hogy beszélni szeretnék az orvossal, aki úgy 2-3 óra nagyon fontos elintéznivaló után meg is jelent - mondtam is neki, hogy nem is vártam, hogy ilyen gyorsan ide tud majd jönni... - és közöltem vele a végső döntésem. No, akkor Ő idehívja a szociális munkást. Rendben, várom. Egy bűbájos hölgy érkezett, aki teljes mértékben megértette a szándékaimat, és el is fogadta, de természetesen tájékoztatott a jogi következményeiről, hogy ezt neki jelentenie kell a gyermek jóléti akárminél, akik esetleg megnézik majd, milyen körülmények között neveljük a picit, és ha neadjisten valami történik vele otthon ezalatt a 48 óra alatt, akkor bizony bűntetőjogi kategóriába esem bele. Végül abba egyeztünk meg, hogy még az idegsebészeti vizsgálatot megvárjuk, aztán irány haza. Ja nem mondtam, ez is valamikor délelőtt derült ki, hogy nekünk át kell sétálnuk a mínusz fokban az idegsebészetre.

Nah, végül megvívtuk a magunk harcát, vártunk mindenhol 1-1 órát, túráztunk fagypont alatt, összeszedtünk olyan náthát, amit itthon megérek kikezelni, nemhogy a kórházban azon a 2 négyzetméteren, ami a rendelkezésünkre állt.

Hát "röviden" ez a történet. Tudnám még ragozni és jobban részletezni, de túl hosszú lenne, már így is az. És felkavaró nekem. Az ápolónők amúgy nagyon rendesek voltak, nem úgy, mint annak idején az újszülöttosztályon. Tényleg. A többség mellettem állt, de csak titokban merte jelezni, hogy a doki nehogy észrevegye.

Anya vagyok, az enyém a felelősség. Én vagyok az utolsó, aki rosszat akarna a gyerekének, és én vagyok a legelső, aki felelősnek érzi magát a gyerekéért, aki a lehet legjobbat akarja megadni neki a lehető legjobb helyen. Ezért döntöttem úgy, ahogy. Mostanra letelt a 48 óra, és az elviselhetetlen náthán kívül kutya baja.

A doki egyébként búcsúzóul még tájékoztatott, hogy a jelen törvények szerint nekem nincs jogom dönteni a gyerekem sorsa felől, jelen helyzetben a jog nem mellettem, hanem az orvos mellett áll.
Szóval az elavult kórházi rendeletek, gyakorlatok és a mérhetetlenül végtelen bürokrácia azt csinál a fiammal, amit akar. Ha pl. ott maradok 3 napig, akkor az én pici fiamtól 3 napon keresztül minden reggel vesznek vért!!! Miért is?? Mert ezt írja elő a kórház szabályzata. Pont. Ennyi. Azt bezzeg a mai napig nem tudom, hogy mi a gyerek vércsoportja.

Mindenkinek joga van véleményt alkotni, én így cselekedtem, és nagyon nem bántam meg!
Aki segített kitartani, annak köszönöm érte.

az első önálló lépések veszélye

Régen sírtam ennyit. Ráadásul titokban.
Bence megtette első önálló lépéseit. Tucadszor bejárta a lakás minden pontját teljesen egyedül. Nagyon édes volt, ahogy még azért magasra emelt kezecskéivel egyensúlyozni próbál, több-kevesebb sikerrel. Hát a vége inkább a kevesebb lett...
Este 8 körül (az időpont az események leírása miatt szükséges) történt, hogy egyik kezében vállfával - hát mivel mással - nekiindult a tévének - hát minek másnak - és nagy igyekezetében meg is botlott. Én utána vetettem magam, mert még csak az kéne, hogy a vállfa bármely darabja a gyerek szemébe jusson, de végül nem értem el. A vállfa szerencsésen kikerülte ugyan, de a polc peremét eltalálta a kis fejével. Szörnyen fájt neki, sokáig levegőt sem kapott, annyira akart sírni. Nagyon megijedtünk. Néhány percig sírt, aztán elmúlt, összebújtunk, megvizsgáltuk - nem vérzik, szemét nem érte, oké. A kis púpos pedig folytatta a játékot, mintha semmi nem történt volna. Stramm gyerek! Gondoltuk.
9 órakor megitta a tápszert, aztán irány a fürdő. A kádban ment a szokásos mókázás-bolondozás, alig tudtam kiimádni, hogy pedig most már alvás következik. Alapos testápolás, énekelés, dudorászás, "nem adom oda a popsikenőcsöt, hogy megegyed" játék után anyánál álomba ringatózott. Ekkor volt már kb. fél 10. Szépen ágyba tettem és mentem élvezni a késői szabad perceket.
Egyszer csak hangos visítás, na mi van, mi ijesztette meg?! Rohanunk be, gyerek szinte fuldoklik, felveszem, köhög, öklendezik. "Csak" valami nyálkát hányt, de azt rendesen. Amíg én próbálom nyugtatni, apa hívja az ügyeletet, és beszámol a történtekről, kezdve a fejre eséssel, mert hát ez már így nekünk is gyanús lett. Biztosamituti, menjünk be, megnézik.

Na innen kezdődött a kálvária, ami megérdemel egy önálló fejezetet. Folyt.köv.

túlfejlesztési kényszer

Vajon tényleg zsenit akarunk nevelni a gyerekünkből? Miért határozzuk el, hogy különb lesz mindenkinél? Miért képzeljük, hogy Ő majd megvalósítja a Mi álmainkat? Hogy majd Ő sportolni fog, meg népi táncolni, zenét is tanul, szeret olvasni, érdekli a történelem, nem lesznek pattanásai és csak az izgazival fog először szexelni....
Továbbra is kitartok amellett, hogy felesleges ezer játékkal elhalmozni egy gyereket, mert úgysem érdekli, vagy csak néhány pillanatig, és már tovább is áll egy másik játék kedvéért. A tudatos szülő dolga, hogy minden pillanatában, még a megszületése előtt képezze és fejlessze gyermekét - legalábbis első szülőként mindenképp' ezt érezzük feladatunknak. "Játssz okosan", "tanulj okosan", "taníts okosan", "OKOSAN"! Ezen van a hangsúly. De miért is? Nyilván senki nem szeretné, ha analfabéta lenne a gyereke, de hogy minduntalan azon törjem a fejem, vajon amit most a kezébe adok, vagy amit a be nem avatott nagymama hozott neki, az mennyire "készségfejlesztő"?! Én még a műanyag üvegbe is azért szórtam lencsét (csörgő lett belőle), mert az fejleszti az érzékeit. Tehát tudatosan, és nem azért, mert tök jópofa és vicces.
Valójában minden, amit a gyerek viccesnek, érdekesnek, játszhatónak talál, az valamilyen módon biztosan fejleszti. Ha másért nem, hát azért, mert Ő találja ki, mire és hogyan használható az a valami.
Amit alapvetően nem szántam a játszódobozba, de Bence fiam mégis belecsempészte, az egy cipőfűző, egy karkötő, egy francia csat és egy pár kesztyű felnőtt méretben. Be kell tehát látni, igenis szükség van haszontalannak tűnő játékokra.
Ma elmentünk egy hasonló korú aprótalpút nevelő barátnőmhöz azzal az ürüggyel, hogy a gyerekek tudjanak egymással játszani (persze, látott már valaki két egyévest egymással játszani?), de a valódi ok az volt, hogy eltöltsük az időt, közösen, és közben ne bolonduljunk meg a bezártságtól és az egyhangúságtól. És a számtalan - a jó szándékú rokontoktól, barátoktól kapott - ún. készségfejlesztő játékok mellett mit láttam ott? Felfújt, bár már kissé elfáradt lufikat, szappanbuborék-fújót, még egy pumpát is (talán épp' a lufikhoz való, bár nem kérdeztem). Ezek voltak azok a "játékok", amiket a gyerekek azonnal elővettek, amit a házigazda kisfiú is többször kézbe vett, pedig Ő már biztosan nem akkor látta először.
És a szappanbuborékokat nem lehet megunni :):)

1 éves Akarnok

Már a terhességem idején elhatároztam, hogy az én gyerekem okos lesz. És jólnevelt. De legfőképp okos. Na az én gyerekem aztán nem fog nyafogni, hisztizni, az ki van zárva. Kamaszként pedig egyenesen imádni fog engem....Szóval voltak ilyen tündérmesébe illő elképzeléseim a gyereknevelésről. Ahogy' férjemnek is, aki kijelentette, az Ő gyereke azonnal meg fogja érteni, mit szabad és mit nem, mert Ő majd értelmesen elmagyarázza neki. Háháá!
Na most elmondom, hogy is van ez, ha valaki esetleg még nem jutott túl az első csodás éven...

Jóllehet, még csak egy év telt el azóta, hogy megszületett pucokbabám, de bizony máris egy kis Akarnok vette birtokba a lakásunkat, és az idegeinket. Félre nem kell érteni, nagyon jó gyerek, intelligens a maga korához képest, ezzel meg is vagyok elégedve. Van azonban valami, ami nagyon új, mégpedig, hogy Egyéniség lett. Vannak speciális tulajdonságai, amik egyedivé teszik, van humorérzéke, határozott elképzelése a dolgokról. És ez utóbbi okoz némi problémát, mert nem úgy van ám, ahogy apuka képzelte anno, mert az 1Éves nem csinálja ám azt egyből, amit mondunk. Kettőből lehet, de egyből sose. A másik szembeötlő változás, hogy harcol az igazáért - és nem válogat az eszközökben, minden hatalmát beveti: 1. majommód makogás; 2. hosszan kitartott nyüsszögés; 3. nyitott szemmel és vicsorgó szájjal (a fogmutogatás egyfajta fenyegetés lehet...) nyekergés; 4. csukott szemmel arcbeszippantós visítás; és az 5. fokozat a könnyek, ezt már nem lehet fokozni (egyelőre). Már eljutottam odáig, hogy ha abszolút alaptalannak találom a viselkedését, akkor kivárom az 5. fokozatot, mielőtt beavatkozom, de ehhez jól edzett idegekre van szükség, amit nem adnak haza a kórházból a gyerekkel együtt, azt magunknak meg kell tanítanunk. Határozottság és Következetesség! Ja, hogy ezt már annyi magazin és könyv is leírta?! Igen. És? Lásd első bekezdés...("az én gyerekem..."). Nekem is ráment néhány hónapom, amikor azt mondtam, most "vagy megszoksz, vagy megszöksz", és valójában nem volt kérdés, mit kell tennem. És olyan nincs, hogy nem Én vagyok a főnök!!!

Röviden - a teljesség igénye nélkül - felsorolom, milyen tragédiának kell történnie ahhoz, hogy akár az 5. fokozatig is eljussunk:

• nem engedem, hogy a fogkeféjét bevigye magával a fürdőkádba
• nem engedem, hogy a májkrémes tenyerével belakkozza a haját
• nem engedem, hogy az apró gyűrűimet, fülbevalóimat egyenként lenyelje
• nem engedem, hogy fejjel le-"anarchiázzon"* az ágyról a padlóra
• nem engedem, hogy ököllel üsse a számítógép billentyűzetét
• wc-re járok hébe-hóba
• kibányászom a papír-zsebkendőt a szájából és ezzel véget is vetek a tépkedésnek
• .... és ehhez hasonló borzasztóságok

A módszerem, hogy egyszerűen nem veszek róla tudomást. Ez természetesen kizárólag az ún. hiszti esetén állja meg a helyét, mert minden esetben ki kell deríteni, nincs-e ép ésszel felfogható oka a szélsőséges viselkedésnek. Higgyétek el, beválik! Ahogy a könyvek megírták.

Itt ragadom meg az alkalmat és "könyvajánlok": Ranschburg Jenő - Szülők könyve. Az elmúlt két évben, amióta foglalkozom az "anyatémával", ez a legigazabb könyv, amit olvastam. Nem elfogult anyukák tapasztalatain alapul, tudományos tényeken, egy pszichológus elfogulatlan kutatásain.

*férjemnek ajánlom; itt = nekifutásból szándékosan lezuhan

nő vagyok

Loptam a bejegyzést a fb-ról, de mivel könnyesre nevettem magam a felismerés hatására, muszáj volt a magamévá tennem:
"Mi lányok: a fogkefével sétálunk a házban. A zuhany alatt olvasgatjuk a samponos flakont. Már előre nevetünk a vicceinken pedig még el sem meséltük. Nincs szükségünk órára, van mobilunk. 10szer el tudunk valamit olvasni anélkül, hogy értenénk.Toljuk az ajtót, pedig nagy betűkkel ott a húzni felirat. Kérdezzük.....Mi?miközben mindent értünk. Utáljuk, ha a szél összeborzolja hajunkat. 10szer nézünk a hűtőbe anélkül, hogy ennénk valamit. Hívnunk kell a saját telónkat ha meg akarjuk találni. Nézzük az órát anélkül, hogy tudnánk mennyi az idő. Állunk a boltban a hűtős részlegen és nem tudjuk mit is akartunk venni. Megfordítjuk a párnánkat mert így "hűvösen" tudunk aludni. Korábbra állítjuk az ébresztőt, hogy tovább tudjunk ágyban maradni. Amikor lefekszünk számoljuk, hány órát tudunk aludni."