Folyton meglepődök

Most már naponta többször is.
Nekem valamivel tovább tartott a reggeli, pontosabban én megettem, ő meg csak belenyalt, és azzal végzett is. Lényeg, hogy ülök a széken, napi sajtó, kávé, párizsis szendvics, miegyéb. Érzem, hogy valamit motoz a széken: fogott egy faágat (ja, igen, nálunk ilyenek fellelhetők itt-ott a lakásban) és óvatosan beillesztette a fenekem alá. De nem csak úgy viccből, rendesen stabilizálta, hogy úgymondjam... Először azt játszotta, hogy a bot egy tűzoltófecskendő, vizet spriccel szerteszét - itt mindjárt arra következtettem, hogy akkor talán én lehetek a tűzoltó autó, rosszabb esetben maga a tűzcsap ugye. Amikor ezt elunta, a bot hirtelen hápogni kezdett, mert a vége kis mértékben meghajlott, kacsacsőrt imitálva. Ezt követte az étkezőasztal fűrészelése, még mindig ugyanazzal a bottal. Majd a végéből egy görbe darabot letörve már fúrógépként üzemelt tovább. Mindezt egyetlen faággal. Megszólalni sem mertem, csak figyeltem és csodáltam hihetetlen fantáziáját.

Játék egy 2évessel

A boltok, az internet és nagyjából a köztudat is tele van elképesztő mennyiségű játékkal, melyet a gyártók és/vagy kereskedők tudatosan a különböző korosztályoknak alakítottak ki. Minden terméken szerepel, mennyi idős kortól ajánlott, mit fejleszt, miért is elengedhetetlen a kisgyermek egészséges fejlődéséhez.
Kezdő édesanyaként ezzel mélyen egyetértettem, bár már akkor is furcsállottam, miért kellene nekem több ezer, ha nem tízezer forintot költenem olyan játékra, amit a néhány hónapos gyerekem egyszerűen csak néz!, mert hogy mást akkor még nem tud. Aztán egy éves lett, és a nyomkodó, zenélő, éneklő, forgó, világító, guruló készségfejlesztők kerültek terítékre, némelyikük még angolul is beszélt hozzánk, bár a gyerek még magyarul sem értett.
Bencének összességében tényleg nincs sok játéka, de még kevesebb készségfejlesztő játéka. Az első másfél évében kapott néhányat, aztán leálltunk vele, és erre intettük a kedves rokonokat is, ugyanis az én fiam a mai napig ezekkel max. 1-2szer játszott. Miért? Mert semmi másra nem tudta használni. Mert nem volt életszerű. Tényleg, miért is kell a gyereknek különböző méretű karikákat húznia egy rúdra, ráadásul mindjárt növekvő sorrendben, különben nem tudja feltenni az összeset? Vagy miért kellene hosszabb időt eltöltenie egy olyan formakereső játékkal, ahol a beilleszthető forma és az erre kialakított alap még csak véletlenül sem egyszínű, tehát minimum egyetemi diploma kell, hogy rájöjjön, mi vele a teendő. Az én fiam ennek egyszerűen nem látta értelmét. Kész. Ilyet nem csinál sem anya, sem apa, sem senki az élők sorából. Teljesen haszontalan tevékenység. Ja, hogy amúgy remekül fejleszti a szem-kéz koordinációt, meg miegymást? Na ezt próbálja valaki megértetni vele.
Bence játéka - amit saját maga fedezett fel - néhány imbuszkulcs, villáskulcs, ezzel együtt az összes fellelhető lyuk és csavar a lakásban, beleértve egy darab fát, ami apa néhány helyen előre befúrkodott és becsavarozott, 3db teás doboz különböző méretre vágva dobként funkcionál, a papírguriga hol furulya, hol távcső, a minap könyvekből sínt épített a vonatainak, a játszótéren leguggolt a csatorna mellé egy vékony faággal és közölte, hogy horgászik, kavicsokat kis halomba rendezve "tüzet" rak.
Ezen kívül eljött a mindenben segíteni akar időszak, a konyhában odatolja mellém az egyik étkező széket, felmászik rá, mert segíteni akar. Ha azt éppen nem tud, akkor néz. Én meg vért izzadok, hogy kitaláljak neki valami hasznosnak tűnő elfoglaltságot, hogy hagyjam valamihez hozzányúlni. Ma úgy vágtunk ki állatfigurákat a kartonpapírból, hogy segítség címén fogta az olló nyelét velem együtt. A tésztagyúrásban jeles, pogácsaszaggatás is megy. Aztán bármit megmosni a legjobb. Porszívózni, naná. Portörlés is jöhet. Ruhák teregetése, majd leszedése. Legtöbbször persze inkább hátráltat, mint segít, és sokszor kerülök infarktus közeli állapotba, pl. amikor a mosogatógépből pakolja ki a tányérokat, poharakat.
Aztán, ha ez nincs, akkor bizony meg vagyok lőve. Még mit találjak ki. A rajzolás nem érdekli. Éppen ma telt be egy egész vázlatfüzet az Én rajzaimmal. Tök jó. Halomba hordja elém a mesekönyveket, hogy olvassam, de 3 sor után már lapoz 5-öt... A tv-t kb. 10 percig nézi, aztán már csak a háttérben szóljon, a zenére is 5-10 percet táncol, énekel, aztán megint a háttérbe szorul. Időnként elvonul játszani autókkal, állatokkal, vonattal. Olyankor hozzá sem merek szólni, nehogy kizökkentsem.
Az udvarra alig tudom leimádni, főleg most, hogy már homokozni sem lehet. A gesztenye gyűjtés lejárt lemez, ismeri már a fákat, bokrokat, leveleket, mindent. Nem érdekli. Boltba menni szeret, bevásárolni, pedig nem szoktunk neki venni direkt semmit. Kirándulni is szeret, ismeretlen helyen, még jobb ha vannak állatok, vagy nagy munkagépek, új, felfedezni való terepek.

A legjobb játék, ami bármikor jöhet, apával birkózni. Jobb oda sem néznem olyankor, mert ijesztő a műsor, elég, ha hallom Bence teli szájú kacagását :) És még jó játék a futva visítani a lakásban sokáig, főleg hajnalban, vagy késő este a legélvezetesebb.

Bölcsitéma: közel a végzetünk

Egy korábbi bejegyzésemben kitörő jókedvvel meséltem, hogy milyen vegyes érzelmeket váltott ki kisfiam beíratása egy belvárosi bölcsődébe. Na ez volt januárban. Aztán teltek-múltak a hónapok, én agyaltam ezerrel, zaklattam apát ezúttal verbálisan, a témát illetően, és végül a körzeti, nem  mellesleg 2 perc távolságra lévő bölcsődében állapodtunk meg. Átírattuk, október 24-én kezdjük.
A szülői értekezletet még jó időben, júliusban megtartották, amikor a legtöbb anyuka és apuka sóhajtozik ugyan az elképzelésen, de valójában még senki nem készült fel arra, ami szeptembertől vár rájuk.
Már javában zajlanak a beszoktatások, anyuka ismerőseim mesélnek sikereikről vagy éppen sikertelenségeikről, és az egyöntetűen elmondható, hogy nagy keserűséggel jár ez az egész.
Én is félek. Ami még rosszabb, hogy lelkiismeret furdalásom van, amiért ezt kell tegyem a kicsi szentemmel, hogy ott kell hagyjam "idegen" emberek között. Bence a széltől is megrezzen (de komolyan egyébként), ha egy gyerek csak csúnyán néz rá, már sírva fakad, hát még ha valóságosan ellenséges vele - ami valljuk be, ennek a korosztálynak sajátja. Elvileg majd Ő is megtanulja megvédeni magát, megtanulja az erőszakot kezelni. Mondom elvileg. Egyelőre persze elképzelni sem tudom, mert a kisfiam a megtestesül jóság, és kissé túlérzékeny. De gondolom minden gyerek ilyen volt valamikor, aztán szocializálódott és a bűbáj ártatlanságot - kinél többé, kinél kevésbé - megcsorbította a falkaszellemiség.
Olyan, mintha elveszíteném. És ugyanezt fogom érezni, ha majd iskolába megy, aztán ha még magasabb iskolába megy, aztán amikor hazahozza az első csaját, az első munkaszerződését, aztán egyszercsak........ itt hagy és elköltözik valami nőhöz :(
De komolyra fordítva, tényleg nagyon félek a bölcsitől. Azt mondják, az a legrosszabb, ha a gyerek látja rajtunk is a bizonytalanságot, meg az aggódást. Aha. És hogyan titkoljam? Persze vágjak komoly arcot, legyek határozott, és mosolyogjak a számomra is tök ismeretlen gondozónőre. Ezt persze némi színészkedéssel akár, meg tudom oldani, csakhogy azt felejtik el azok, akik ezt mondják, hogy a gyerekünk hét mérföldről kiszagolja, ha valami nem oké a fejünkben, szívünkben, lelkünkben és azonnal reagál rá. Majd pont most fogom tudni "átverni"?!
Agyban készülök, de biztosan nem lehet erre felkészülni. Egy biztosan kötődő anya-gyerek kapcsolatban nem lehet. Ott sérülnie kell valaminek, amit aztán majd megjavít az újra felfedezett bizalom.
Akkor egy hónap múlva újra jelentkezem a témával, és beszámolok a beszoktatás rögös útjáról.

Hosszú hónapok óta

nem írtam semmit. Nem is  nagyon volt rá érkezésem. Na jó, ez persze nem teljesen igaz, csak szeretek minden elmaradásomat azzal megindokolni, hogy rettenetesen lefoglal a kétévesem nevelése, gondozása, és a háztartás, meg a maszekolás.
Na most elmondom, hogy' is vannak ezek valójában:
- Gyereknevelés: A kétévesem néha kiborít, néha megríkat - néha bánatomban, de még többször örömömben -, anyázik egész álló nap, beszél folyamatosan, de csak én értem, néha apa is, folyton segíteni akar (a házimunkában, főzésnél, a wc-n, a fürdésnél...), mindenhol ott van pillanatok alatt, mindenhol lefekszik, hempereg, az mindegy, hogy én már napok óta halogatom a pacák felmosását a konyhában, mert amint nekiállok söpörni, azonnal segíteni akar, és úgy ahogy van, zoknistól, vízilovastól belegyalogol a kosz- és homokkupac közepébe. És a legjobb kérdés: ana esz mi? ana mi cí? Egy nap kb. 50szer kérdezi meg, rámutatva azokra a jól megszokott tárgyakra, melyek nap mint nap körülvesznek, és amiket pontosan ismer, vagy akár meg is tud nevezni. Ő közben jól szórakozik, én pedig érzem, ahogy a kisagyamból lassan leválik egy-egy darab... Kellek is neki, meg nem is. Úgy értem, jó lenne, ha ott ülnék mellette egész nap, követném az utasításait, hogy mikor vagyok az egérrel, a kacsával, a zsiráffal vagy mikor kell éppen mesét olvasnom úgy, hogy ne nézzünk egy oldalt 5 másodpercnél tovább, vagy csak vegyem fel, mert ő most éppen fentről szeretne alátekinteni a lakásban szerteszét... Október végén, amikor már kétéves lesz, megyünk bölcsibe, ott majd kiélheti magát. Bőgünk sokat, én itthon, ő a csoportban. De ez így lesz rendjén. Aztán visszamegyek dolgozni és jön a mókuskerék. Visszasírom még ezeket a "rabszolganapokat".
- Háztartás jelen pillanatban: a fürdő+wc kettős a legnagyobb jóindulattal is 2es alát érdemelne, kerülöm, hogy vendéget kelljen fogadnom, de persze azért nem szálltak még ki a közegésségügyisek, de mindenesetre egy alapos takarításra már megérett; a por már leült kissé a bútorokra, azért azt szoktam törölni, főleg, mert aprótalpú is lelkesen törölget velem, hiszen végre tud segíteni; az ablakok valószínűleg nagyon piszkosak, mert nem mindig ismerem fel a játszótéren gyülekezőket; a függönyök bogárpiszkosak, és a nyári folyton rángatástól meglazult a behúzójuk, eltört néhány kampó; na szennyes ruha nincs, viszont van sok tiszta két kosárban és egy széken felmagasítva. Jelenleg porszívóznom és pacákat felmosnom is kell, de tény, hogy ezt végzem el a leggyakrabban, mielőtt Bence megemésztené a szőnyeg tartalmát. Ja, a konyhát majdnem kihagytam, hiszen egy jóérzésű feleség és anyuka, főleg aki már két éve háztartásbeli, csak rittyent a családjának egy nem túl bonyolult, de min. 4 óra elkészítési időt és még több koszos edényt igénylő fejedelmi ebédet, szóval ennek maradékai mind ott hevernek valahol romokban - viszont itt van magyarázatom: gyerek alszik, mindenkinek kuss!
- Maszek meló: folyamatos elmaradás, késett bevallások, csak a legszükségesebbek könyvelése, iroda katasztrófaállapotban, lekönyvelt számlák hűvös halomban.
TERVEK, naagy tervek: megváltozni, vagyis inkább csak visszaváltozni normális emberré, nővé és megújulni az anyaságban is; aztán rendbe rakni a környezetet, folyamatosan rendben is tartani; irodát rendbe rakni, lefűzni, bekötni, dobozolni, dossziézni, bevallani, katalogizálni, felcímkézni.....
Hajrá!

Tésztamánia

Amióta aktívan kezdtem élni a kismamák társasági életét - chaten, blogon, egyszóval interneten (havonta egyszer személyesen) :D:D - azóta újra visszataláltam a konyhába. Mindig is szerettem főzni, és már-már perverz módon élvezem a különböző alapanyagok megmunkálását, úgy mint húsok, belsőségek (!), tészták különösen. Bence mellett nehezemre esett és esik ma is bármibe belefogni, de ha férjemnek akár csak fél nap szabadnapja van a héten, akkor főzök nagyobb adagot, ami kb. két napra elég. Tovább nem szeretek eltenni semmit, mert akkor már nem kívánjuk, és utálok úgy enni, hogy muszáj. Mamatársaim között van, aki minden nap egyedül van a gyerekkel, vagy éppen 2-3 gyereket is nevel, és Ők is meg tudják oldani a mindennapi főzést. Ez inspirált arra, hogy én is újra felvegyem a kesztyűt.
A menüt jó egy hétre előre megtervezem, így van módom előkészülni, fagyasztóból időben elővenni, nem kapkodni.
És hát borzasztóan rákattantam a tésztafélékre. Nem is enni szeretem a legjobban, hanem készíteni. Legyen az egy borzasztó egyszerű muffin, vagy kelt tészta, de akár egy idegnyugtató kifőtt tészta meggyúrása. A kelt tésztánál annyi könnyebbséget vezettem be - valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy annyira kedvelem -, hogy én a kenyérsütőgépben dagasztatom meg a tésztát, amihez csak szárazélesztőt használok. Olyan gyönyörű lesz a tészta, mint az álom. A gyúrásba már egészen jól belejöttem, nem mellesleg rengeteget lehet spórolni vele. Már egész bonyolult recepteket is kipróbálok, és alkotok, alkotok.
Legutóbb pedig belefogtam a tortakészítésbe. Egyik mami-tól kaptam a tortalap receptet, egy másiktól meg a krém receptet. A tortalap első körben a kukában végezte, a második lett tökéletes. A krém végeredményben jó lett, de nem így terveztem, viszont már tudom, hol rontottam el, szóval legközelebb menni fog. És akkor nekiálltam marcipán figurákat gyártani, ami meg annyira jól sikerült, hogy már-már teljesen elszálltam magamtól :) de tényleg jó lett.
Szóval egy jó ideje nagy tételben vásárolom a lisztet, rajongója vagyok a legtöbb tésztás és tortás gasztrobloggernek, és alkotok. Szinte minden nap.
Férjem legutóbb is meglátta a liszthalmokat a bevásárló szatyorban - "már megint lisztet vettél...már tésztaundorunk lesz...mit akarsz megint csinálni" - "szilvalekváros buktát..." - "na jó, azt még csinálhatsz.." :D

Bölcsi "előkészítő"

Hát ez is elérkezett. Elmentünk a kiválasztott belvárosi bölcsődébe, és beiratkoztunk. Borzasztó vegyes érzéseim vannak emiatt, egyik szemem sír, a másik nevet. Mert már ilyen nagy fiam van, akire roppant büszke vágyok, és mert már ilyen nagy fiam van, aki már nem kisbaba, és szép lassan elindul az önállóság útján, akit el kell engednem, hogy önmaga lehessen.
Félek. Jobban félek, mint bármitől eddigi életemben. Félek azért is, hogy én hogyan viselem, még az is lehet, hogy nehezebben, mint ő, és persze félek attól is, hogyan fogadja az új helyzetet. Hiszen egyik napról a másikra - persze megfelelő idő beszoktatással - egyszercsak egy vadidegen helyen találja magát, vadidegen felnőttek és gyerekek társaságában, vadidegen szabályok között.
Jelenleg ott tartunk, hogy ha csak melléáll egy idegen kisgyerek, kb vele egykorú, és esetleg puszta jelenlétével akadályozza a továbbhaladást, Benci sírva fakad. Fél a kisgyerekektől. A nagyobbaktól, olyan iskolás korúaktól nem, hozzájuk simán odamegy és játszani akar velük, de a kicsiktől fél. Biztosan volt már rossz élménye valamelyik játszóházban, hogy pl. elvették tőle a játékot, vagy kicsit meglökték, de ez együtt jár a közösséggel. Sajnos.
Legszívesebben örökké magam mellett tartanám, óvnám mindentől, minden apróbb és nagyobb csalódástól, amit még az élet tartogat a számára. Úgy sajnálom ilyenkor, de erősnek és magabiztosnak kell mutatkoznom. Azt kell sugároznom, hogy én bízom benne, és bízom a környezetében, tehát nincs félnivalója. A harcait neki kell megvívnia már másfél évesen, nem segíthetek minden esetben.
Most - ha az időjárás és Bence alvási ciklusa is úgy engedi - eljárunk egy közeli játszóházba, ahol találkozik néhány kisgyerekkel. Persze tartózkodó velük szemben továbbra is, de talán idővel oldódik, és mire októberben bölcsibe megyünk, nem lesz számára a közösség gondolata annyira ijesztő.
Amúgy teljesen meg tudom érteni a félelmét. A kétévesek gonoszak. Ez nem feltétlenül nevelési hiba, egyszerűen ekkor érnek el abba az életszakaszba, amikor az agresszivitást tanulják, és használják társaikkal szemben, kegyetlenül! Akkor nem fajulhat el ez a dolog, és akkor vágok én is hozzá jó képet, ha az adott Gonosz szülője kezeli a helyzetet, és nem csinál úgy, mintha nem történt volna semmi, vagy hogy hiszen az én gyerekem is ilyen lesz ennyi idős korába. Persze, akkor majd én is akarom kezelni a dolgot, de hagyni, hogy csináljon amit akar, mert majd valahogy magától megtanulja, mi helyes, és mi nem, azt nem fogom hagyni. Az én felelősségem a gyerekem minden cselekedete, és akárki akármit mond, bizonyos fokig az én felelősségem marad halálomig.

fitye és ami mögötte van

Egy hónappal ezelőtt esett meg, hogy 6 nő, 5+1 anya csapott egy görbe estét a városban. "Röpke" 4 órát voltunk együtt, szinte egymás szavába vágtunk, folyamatosan csak beszéltünk, ki nem fogytunk a témából.  Vacsora, koktél, forrócsoki elengedhetetlen kellékeivel.
Régóta ismerjük egymást, nem vagyunk (voltunk) különösebben barátnők, legalábbis nem mondható el mindannyiunkról, de eddig még soha nem néztünk úgy egymásra, mint azon az estén. 6 nő, akiket mind egyetlen dolog hozott össze, az, hogy anyává lettünk. Volt, akinek már korábbról ugyan volt gyakorlata, de a legkisebb, az a legkisebb... És volt (az a bizonyos +1), aki csak ekkor szembesített Bennünket boldogsága tényével a pocakjában.
Akkor elhatároztuk, hogy ennek kell legyen folytatása, minden hónapban összejövünk, és beszélünk vagy a semmiről, de inkább valamiről... sok valamiről :)
Egyikünk másnap arra ébredt, hogy vérbeli blogger, és azonnal megnyitotta a FITYE nevű blogot (Fiatal Tyúkok Egyesülete) :) De drágám, mégis kinek van ideje, gyerek(ek), férj, háztartás, munka mellett (még egy:)) blogot üzemeltetni. És egyáltalán miről beszéljünk, úgyis találkozunk, addigra pedig nem fogyhatunk ki a témából.
Ja, kb. egész nap nyitva van nálam is, tuti, hogy naponta születik 1-1 bejegyzés mindenki részéről. Csak januárban 51 bejegyzést, és még számtalan megjegyzést írtunk. Tulajdonképpen egy hónapja pofázunk napi "24/kávészünet"... :)
És mennyit tanulunk egymástól. A többiek nevében nem beszélhetek, de én biztosan erőt merítettem a rövidebb-hosszabb történeteikből, ki milyen hétköznapinak tűnő problémát hogyan oldott meg, hogyan viseli az élet által produkált akadályokat, fricskákat. És erőt is adott ahhoz, hogy győzzem a napokat, hogy nem szabad elveszni hagyni magunkat a monotonitásban, az otthonlétben, a gyereknevelésben. Menüterveket írunk, így bármikor előre tudom a főzés menetét, nem aznap délelőtt 10kor találom ki, hogy még mit kell vennem ahhoz, hogy min. 1-ig ebéd legyen...és nem veszek elő 6 edényt, hogy végül kiderüljön az a 7. kellett volna, amit mégsem vettem elő, és szalad a konyha, a ház, közben a gyerek, mert apával lenni nem jó olyankor, amikor anyával nem szabad.
Én már tudom, hogy nem háztartásbelinek vagyok teremtve, valójában vágyódom a munkahely után. Ugyanakkor félelemmel tölt el a tudat, hogy 15 (+9) hónapja szimbiózisban nevelt puckom kiengedjem a világba, hogy ne legyek ott mellette minden pillanatában, hogy a kis hátsóját ne tudja belefúrni az ölembe, fejét a nyakamba, ha szorong valamitől, hogy ne tudjuk agyon-vissza csókolni egymást naponta százszor....