Tésztamánia

Amióta aktívan kezdtem élni a kismamák társasági életét - chaten, blogon, egyszóval interneten (havonta egyszer személyesen) :D:D - azóta újra visszataláltam a konyhába. Mindig is szerettem főzni, és már-már perverz módon élvezem a különböző alapanyagok megmunkálását, úgy mint húsok, belsőségek (!), tészták különösen. Bence mellett nehezemre esett és esik ma is bármibe belefogni, de ha férjemnek akár csak fél nap szabadnapja van a héten, akkor főzök nagyobb adagot, ami kb. két napra elég. Tovább nem szeretek eltenni semmit, mert akkor már nem kívánjuk, és utálok úgy enni, hogy muszáj. Mamatársaim között van, aki minden nap egyedül van a gyerekkel, vagy éppen 2-3 gyereket is nevel, és Ők is meg tudják oldani a mindennapi főzést. Ez inspirált arra, hogy én is újra felvegyem a kesztyűt.
A menüt jó egy hétre előre megtervezem, így van módom előkészülni, fagyasztóból időben elővenni, nem kapkodni.
És hát borzasztóan rákattantam a tésztafélékre. Nem is enni szeretem a legjobban, hanem készíteni. Legyen az egy borzasztó egyszerű muffin, vagy kelt tészta, de akár egy idegnyugtató kifőtt tészta meggyúrása. A kelt tésztánál annyi könnyebbséget vezettem be - valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy annyira kedvelem -, hogy én a kenyérsütőgépben dagasztatom meg a tésztát, amihez csak szárazélesztőt használok. Olyan gyönyörű lesz a tészta, mint az álom. A gyúrásba már egészen jól belejöttem, nem mellesleg rengeteget lehet spórolni vele. Már egész bonyolult recepteket is kipróbálok, és alkotok, alkotok.
Legutóbb pedig belefogtam a tortakészítésbe. Egyik mami-tól kaptam a tortalap receptet, egy másiktól meg a krém receptet. A tortalap első körben a kukában végezte, a második lett tökéletes. A krém végeredményben jó lett, de nem így terveztem, viszont már tudom, hol rontottam el, szóval legközelebb menni fog. És akkor nekiálltam marcipán figurákat gyártani, ami meg annyira jól sikerült, hogy már-már teljesen elszálltam magamtól :) de tényleg jó lett.
Szóval egy jó ideje nagy tételben vásárolom a lisztet, rajongója vagyok a legtöbb tésztás és tortás gasztrobloggernek, és alkotok. Szinte minden nap.
Férjem legutóbb is meglátta a liszthalmokat a bevásárló szatyorban - "már megint lisztet vettél...már tésztaundorunk lesz...mit akarsz megint csinálni" - "szilvalekváros buktát..." - "na jó, azt még csinálhatsz.." :D

Bölcsi "előkészítő"

Hát ez is elérkezett. Elmentünk a kiválasztott belvárosi bölcsődébe, és beiratkoztunk. Borzasztó vegyes érzéseim vannak emiatt, egyik szemem sír, a másik nevet. Mert már ilyen nagy fiam van, akire roppant büszke vágyok, és mert már ilyen nagy fiam van, aki már nem kisbaba, és szép lassan elindul az önállóság útján, akit el kell engednem, hogy önmaga lehessen.
Félek. Jobban félek, mint bármitől eddigi életemben. Félek azért is, hogy én hogyan viselem, még az is lehet, hogy nehezebben, mint ő, és persze félek attól is, hogyan fogadja az új helyzetet. Hiszen egyik napról a másikra - persze megfelelő idő beszoktatással - egyszercsak egy vadidegen helyen találja magát, vadidegen felnőttek és gyerekek társaságában, vadidegen szabályok között.
Jelenleg ott tartunk, hogy ha csak melléáll egy idegen kisgyerek, kb vele egykorú, és esetleg puszta jelenlétével akadályozza a továbbhaladást, Benci sírva fakad. Fél a kisgyerekektől. A nagyobbaktól, olyan iskolás korúaktól nem, hozzájuk simán odamegy és játszani akar velük, de a kicsiktől fél. Biztosan volt már rossz élménye valamelyik játszóházban, hogy pl. elvették tőle a játékot, vagy kicsit meglökték, de ez együtt jár a közösséggel. Sajnos.
Legszívesebben örökké magam mellett tartanám, óvnám mindentől, minden apróbb és nagyobb csalódástól, amit még az élet tartogat a számára. Úgy sajnálom ilyenkor, de erősnek és magabiztosnak kell mutatkoznom. Azt kell sugároznom, hogy én bízom benne, és bízom a környezetében, tehát nincs félnivalója. A harcait neki kell megvívnia már másfél évesen, nem segíthetek minden esetben.
Most - ha az időjárás és Bence alvási ciklusa is úgy engedi - eljárunk egy közeli játszóházba, ahol találkozik néhány kisgyerekkel. Persze tartózkodó velük szemben továbbra is, de talán idővel oldódik, és mire októberben bölcsibe megyünk, nem lesz számára a közösség gondolata annyira ijesztő.
Amúgy teljesen meg tudom érteni a félelmét. A kétévesek gonoszak. Ez nem feltétlenül nevelési hiba, egyszerűen ekkor érnek el abba az életszakaszba, amikor az agresszivitást tanulják, és használják társaikkal szemben, kegyetlenül! Akkor nem fajulhat el ez a dolog, és akkor vágok én is hozzá jó képet, ha az adott Gonosz szülője kezeli a helyzetet, és nem csinál úgy, mintha nem történt volna semmi, vagy hogy hiszen az én gyerekem is ilyen lesz ennyi idős korába. Persze, akkor majd én is akarom kezelni a dolgot, de hagyni, hogy csináljon amit akar, mert majd valahogy magától megtanulja, mi helyes, és mi nem, azt nem fogom hagyni. Az én felelősségem a gyerekem minden cselekedete, és akárki akármit mond, bizonyos fokig az én felelősségem marad halálomig.