Bölcsitéma: közel a végzetünk

Egy korábbi bejegyzésemben kitörő jókedvvel meséltem, hogy milyen vegyes érzelmeket váltott ki kisfiam beíratása egy belvárosi bölcsődébe. Na ez volt januárban. Aztán teltek-múltak a hónapok, én agyaltam ezerrel, zaklattam apát ezúttal verbálisan, a témát illetően, és végül a körzeti, nem  mellesleg 2 perc távolságra lévő bölcsődében állapodtunk meg. Átírattuk, október 24-én kezdjük.
A szülői értekezletet még jó időben, júliusban megtartották, amikor a legtöbb anyuka és apuka sóhajtozik ugyan az elképzelésen, de valójában még senki nem készült fel arra, ami szeptembertől vár rájuk.
Már javában zajlanak a beszoktatások, anyuka ismerőseim mesélnek sikereikről vagy éppen sikertelenségeikről, és az egyöntetűen elmondható, hogy nagy keserűséggel jár ez az egész.
Én is félek. Ami még rosszabb, hogy lelkiismeret furdalásom van, amiért ezt kell tegyem a kicsi szentemmel, hogy ott kell hagyjam "idegen" emberek között. Bence a széltől is megrezzen (de komolyan egyébként), ha egy gyerek csak csúnyán néz rá, már sírva fakad, hát még ha valóságosan ellenséges vele - ami valljuk be, ennek a korosztálynak sajátja. Elvileg majd Ő is megtanulja megvédeni magát, megtanulja az erőszakot kezelni. Mondom elvileg. Egyelőre persze elképzelni sem tudom, mert a kisfiam a megtestesül jóság, és kissé túlérzékeny. De gondolom minden gyerek ilyen volt valamikor, aztán szocializálódott és a bűbáj ártatlanságot - kinél többé, kinél kevésbé - megcsorbította a falkaszellemiség.
Olyan, mintha elveszíteném. És ugyanezt fogom érezni, ha majd iskolába megy, aztán ha még magasabb iskolába megy, aztán amikor hazahozza az első csaját, az első munkaszerződését, aztán egyszercsak........ itt hagy és elköltözik valami nőhöz :(
De komolyra fordítva, tényleg nagyon félek a bölcsitől. Azt mondják, az a legrosszabb, ha a gyerek látja rajtunk is a bizonytalanságot, meg az aggódást. Aha. És hogyan titkoljam? Persze vágjak komoly arcot, legyek határozott, és mosolyogjak a számomra is tök ismeretlen gondozónőre. Ezt persze némi színészkedéssel akár, meg tudom oldani, csakhogy azt felejtik el azok, akik ezt mondják, hogy a gyerekünk hét mérföldről kiszagolja, ha valami nem oké a fejünkben, szívünkben, lelkünkben és azonnal reagál rá. Majd pont most fogom tudni "átverni"?!
Agyban készülök, de biztosan nem lehet erre felkészülni. Egy biztosan kötődő anya-gyerek kapcsolatban nem lehet. Ott sérülnie kell valaminek, amit aztán majd megjavít az újra felfedezett bizalom.
Akkor egy hónap múlva újra jelentkezem a témával, és beszámolok a beszoktatás rögös útjáról.

Hosszú hónapok óta

nem írtam semmit. Nem is  nagyon volt rá érkezésem. Na jó, ez persze nem teljesen igaz, csak szeretek minden elmaradásomat azzal megindokolni, hogy rettenetesen lefoglal a kétévesem nevelése, gondozása, és a háztartás, meg a maszekolás.
Na most elmondom, hogy' is vannak ezek valójában:
- Gyereknevelés: A kétévesem néha kiborít, néha megríkat - néha bánatomban, de még többször örömömben -, anyázik egész álló nap, beszél folyamatosan, de csak én értem, néha apa is, folyton segíteni akar (a házimunkában, főzésnél, a wc-n, a fürdésnél...), mindenhol ott van pillanatok alatt, mindenhol lefekszik, hempereg, az mindegy, hogy én már napok óta halogatom a pacák felmosását a konyhában, mert amint nekiállok söpörni, azonnal segíteni akar, és úgy ahogy van, zoknistól, vízilovastól belegyalogol a kosz- és homokkupac közepébe. És a legjobb kérdés: ana esz mi? ana mi cí? Egy nap kb. 50szer kérdezi meg, rámutatva azokra a jól megszokott tárgyakra, melyek nap mint nap körülvesznek, és amiket pontosan ismer, vagy akár meg is tud nevezni. Ő közben jól szórakozik, én pedig érzem, ahogy a kisagyamból lassan leválik egy-egy darab... Kellek is neki, meg nem is. Úgy értem, jó lenne, ha ott ülnék mellette egész nap, követném az utasításait, hogy mikor vagyok az egérrel, a kacsával, a zsiráffal vagy mikor kell éppen mesét olvasnom úgy, hogy ne nézzünk egy oldalt 5 másodpercnél tovább, vagy csak vegyem fel, mert ő most éppen fentről szeretne alátekinteni a lakásban szerteszét... Október végén, amikor már kétéves lesz, megyünk bölcsibe, ott majd kiélheti magát. Bőgünk sokat, én itthon, ő a csoportban. De ez így lesz rendjén. Aztán visszamegyek dolgozni és jön a mókuskerék. Visszasírom még ezeket a "rabszolganapokat".
- Háztartás jelen pillanatban: a fürdő+wc kettős a legnagyobb jóindulattal is 2es alát érdemelne, kerülöm, hogy vendéget kelljen fogadnom, de persze azért nem szálltak még ki a közegésségügyisek, de mindenesetre egy alapos takarításra már megérett; a por már leült kissé a bútorokra, azért azt szoktam törölni, főleg, mert aprótalpú is lelkesen törölget velem, hiszen végre tud segíteni; az ablakok valószínűleg nagyon piszkosak, mert nem mindig ismerem fel a játszótéren gyülekezőket; a függönyök bogárpiszkosak, és a nyári folyton rángatástól meglazult a behúzójuk, eltört néhány kampó; na szennyes ruha nincs, viszont van sok tiszta két kosárban és egy széken felmagasítva. Jelenleg porszívóznom és pacákat felmosnom is kell, de tény, hogy ezt végzem el a leggyakrabban, mielőtt Bence megemésztené a szőnyeg tartalmát. Ja, a konyhát majdnem kihagytam, hiszen egy jóérzésű feleség és anyuka, főleg aki már két éve háztartásbeli, csak rittyent a családjának egy nem túl bonyolult, de min. 4 óra elkészítési időt és még több koszos edényt igénylő fejedelmi ebédet, szóval ennek maradékai mind ott hevernek valahol romokban - viszont itt van magyarázatom: gyerek alszik, mindenkinek kuss!
- Maszek meló: folyamatos elmaradás, késett bevallások, csak a legszükségesebbek könyvelése, iroda katasztrófaállapotban, lekönyvelt számlák hűvös halomban.
TERVEK, naagy tervek: megváltozni, vagyis inkább csak visszaváltozni normális emberré, nővé és megújulni az anyaságban is; aztán rendbe rakni a környezetet, folyamatosan rendben is tartani; irodát rendbe rakni, lefűzni, bekötni, dobozolni, dossziézni, bevallani, katalogizálni, felcímkézni.....
Hajrá!