Üdvözlet!

Üdvözlet!

Üdvözöllek kedves Olvasó! Úgy éreztem, muszáj kibeszélnem, pontosabban "kiírnom" magamból azon gondolatokat, melyek az utóbbi években foglalkoztatnak, és amitől gyökerestül megváltozott az életem.
Ezt legelső sorban "Őcukiságának", Bence fiamnak köszönhetem, aki 2010. október 20-án - és már előtte 9 hónappal - a részemmé lett, aki megtanított a feltétel nélküli szeretetre, soha nem tapasztalt boldogságra.
A felé irányuló anyai érzéseim, gondoskodásom, és egyértelmű függőségem indítottak arra, hogy megosszam tapasztalataimat, ötleteimet, érzéseimet Veled, kedves Látogató.

Kívánom, hogy érezd át felhőtlen örömöm a rövidebb-hosszabb történeteink olvasása által.
Köszönöm, hogy itt voltál, visszavárunk :)

2011. november 30., szerda

az első önálló lépések veszélye

Régen sírtam ennyit. Ráadásul titokban.
Bence megtette első önálló lépéseit. Tucadszor bejárta a lakás minden pontját teljesen egyedül. Nagyon édes volt, ahogy még azért magasra emelt kezecskéivel egyensúlyozni próbál, több-kevesebb sikerrel. Hát a vége inkább a kevesebb lett...
Este 8 körül (az időpont az események leírása miatt szükséges) történt, hogy egyik kezében vállfával - hát mivel mással - nekiindult a tévének - hát minek másnak - és nagy igyekezetében meg is botlott. Én utána vetettem magam, mert még csak az kéne, hogy a vállfa bármely darabja a gyerek szemébe jusson, de végül nem értem el. A vállfa szerencsésen kikerülte ugyan, de a polc peremét eltalálta a kis fejével. Szörnyen fájt neki, sokáig levegőt sem kapott, annyira akart sírni. Nagyon megijedtünk. Néhány percig sírt, aztán elmúlt, összebújtunk, megvizsgáltuk - nem vérzik, szemét nem érte, oké. A kis púpos pedig folytatta a játékot, mintha semmi nem történt volna. Stramm gyerek! Gondoltuk.
9 órakor megitta a tápszert, aztán irány a fürdő. A kádban ment a szokásos mókázás-bolondozás, alig tudtam kiimádni, hogy pedig most már alvás következik. Alapos testápolás, énekelés, dudorászás, "nem adom oda a popsikenőcsöt, hogy megegyed" játék után anyánál álomba ringatózott. Ekkor volt már kb. fél 10. Szépen ágyba tettem és mentem élvezni a késői szabad perceket.
Egyszer csak hangos visítás, na mi van, mi ijesztette meg?! Rohanunk be, gyerek szinte fuldoklik, felveszem, köhög, öklendezik. "Csak" valami nyálkát hányt, de azt rendesen. Amíg én próbálom nyugtatni, apa hívja az ügyeletet, és beszámol a történtekről, kezdve a fejre eséssel, mert hát ez már így nekünk is gyanús lett. Biztosamituti, menjünk be, megnézik.

Na innen kezdődött a kálvária, ami megérdemel egy önálló fejezetet. Folyt.köv.