Nem tudom. Nem tudom, mi bajom van, de van. Nem fizikálisan - bár lassan kihat - sokkal inkább lelkileg, agyilag, érzelmileg, stb. Most lehet utánam követ dobálni, de nekem most lett elegem ebből a háztartásbeliségből. Bencével kapcsolatban nincsenek kétségeim, szerintem jól bánok vele, szeretem, és ezt minden pillanatban a tudtára is adom, gondoskodom róla, nevelem a saját meggyőződésem szerint. Hanem minden más, ami ezzel együtt jár: rendetlenség, nem érek rá vagy nem hagyják, hogy ráérjek, fut a konyha, fut az egész lakás, mindenhol morzsa, ragacs, por - mert takarítani sem tudok, elmaradtam a munkámmal, és már kedvem sincs behozni az elmaradást, minden gondolatom a pelenkázás, öltöztetés, nyál- és takonytörlés, etetés megszervezése és előkészítése - na ez utóbbi veszi el az agykapacitásom kb. felét.
Barátaim? Vagy fényévre laknak, vagy gyermektelenek (még), így nehéz a kommunikáció. Az utóbbinál sajnos kevés a közös téma, lásd fent (agykapacitás!). Vagy én nem akarok ráakaszkodni másra. Bár igazából meg sem kérdezem, hogy akaszkodhatnék-e.
Játszótér? Megint csak nem ismerek senkit. És főleg nagyobb, 2-3 éves gyerekek ill. szüleik találhatók. Kevesen viszik le a 11 hónapos csöppöket.
Újdonsült szülőnek lenni kb. olyan, mint amikor új suliba megy az ember. Nem ismersz senkit, mindenki megbámul, méreget, méregeti a gyereked, eldönti, hogy vajon okés vagy-e vagy sem...
Lényeg, hogy kezdenem kell magammal valami értelmeset, mert még egy évig igenis itthon maradok Bencivel. Neki szüksége van rám, nekem pedig ez az első és legfontosabb feladatom. Ebben nem akarok hibázni.
Most kutatom a baba-mama klubokat, rátukmálom magam az ismerősökre, férjem takarít. De még mindig "nem tudom". Össze kell szednem magam, ez így nagyon nem oké...
