nem írtam semmit. Nem is nagyon volt rá érkezésem. Na jó, ez persze nem teljesen igaz, csak szeretek minden elmaradásomat azzal megindokolni, hogy rettenetesen lefoglal a kétévesem nevelése, gondozása, és a háztartás, meg a maszekolás.
Na most elmondom, hogy' is vannak ezek valójában:
- Gyereknevelés: A kétévesem néha kiborít, néha megríkat - néha bánatomban, de még többször örömömben -, anyázik egész álló nap, beszél folyamatosan, de csak én értem, néha apa is, folyton segíteni akar (a házimunkában, főzésnél, a wc-n, a fürdésnél...), mindenhol ott van pillanatok alatt, mindenhol lefekszik, hempereg, az mindegy, hogy én már napok óta halogatom a pacák felmosását a konyhában, mert amint nekiállok söpörni, azonnal segíteni akar, és úgy ahogy van, zoknistól, vízilovastól belegyalogol a kosz- és homokkupac közepébe. És a legjobb kérdés: ana esz mi? ana mi cí? Egy nap kb. 50szer kérdezi meg, rámutatva azokra a jól megszokott tárgyakra, melyek nap mint nap körülvesznek, és amiket pontosan ismer, vagy akár meg is tud nevezni. Ő közben jól szórakozik, én pedig érzem, ahogy a kisagyamból lassan leválik egy-egy darab... Kellek is neki, meg nem is. Úgy értem, jó lenne, ha ott ülnék mellette egész nap, követném az utasításait, hogy mikor vagyok az egérrel, a kacsával, a zsiráffal vagy mikor kell éppen mesét olvasnom úgy, hogy ne nézzünk egy oldalt 5 másodpercnél tovább, vagy csak vegyem fel, mert ő most éppen fentről szeretne alátekinteni a lakásban szerteszét... Október végén, amikor már kétéves lesz, megyünk bölcsibe, ott majd kiélheti magát. Bőgünk sokat, én itthon, ő a csoportban. De ez így lesz rendjén. Aztán visszamegyek dolgozni és jön a mókuskerék. Visszasírom még ezeket a "rabszolganapokat".
- Háztartás jelen pillanatban: a fürdő+wc kettős a legnagyobb jóindulattal is 2es alát érdemelne, kerülöm, hogy vendéget kelljen fogadnom, de persze azért nem szálltak még ki a közegésségügyisek, de mindenesetre egy alapos takarításra már megérett; a por már leült kissé a bútorokra, azért azt szoktam törölni, főleg, mert aprótalpú is lelkesen törölget velem, hiszen végre tud segíteni; az ablakok valószínűleg nagyon piszkosak, mert nem mindig ismerem fel a játszótéren gyülekezőket; a függönyök bogárpiszkosak, és a nyári folyton rángatástól meglazult a behúzójuk, eltört néhány kampó; na szennyes ruha nincs, viszont van sok tiszta két kosárban és egy széken felmagasítva. Jelenleg porszívóznom és pacákat felmosnom is kell, de tény, hogy ezt végzem el a leggyakrabban, mielőtt Bence megemésztené a szőnyeg tartalmát. Ja, a konyhát majdnem kihagytam, hiszen egy jóérzésű feleség és anyuka, főleg aki már két éve háztartásbeli, csak rittyent a családjának egy nem túl bonyolult, de min. 4 óra elkészítési időt és még több koszos edényt igénylő fejedelmi ebédet, szóval ennek maradékai mind ott hevernek valahol romokban - viszont itt van magyarázatom: gyerek alszik, mindenkinek kuss!
- Maszek meló: folyamatos elmaradás, késett bevallások, csak a legszükségesebbek könyvelése, iroda katasztrófaállapotban, lekönyvelt számlák hűvös halomban.
TERVEK, naagy tervek: megváltozni, vagyis inkább csak visszaváltozni normális emberré, nővé és megújulni az anyaságban is; aztán rendbe rakni a környezetet, folyamatosan rendben is tartani; irodát rendbe rakni, lefűzni, bekötni, dobozolni, dossziézni, bevallani, katalogizálni, felcímkézni.....
Hajrá!
Üdvözlet!
Üdvözlet!
Ezt legelső sorban "Őcukiságának", Bence fiamnak köszönhetem, aki 2010. október 20-án - és már előtte 9 hónappal - a részemmé lett, aki megtanított a feltétel nélküli szeretetre, soha nem tapasztalt boldogságra.
A felé irányuló anyai érzéseim, gondoskodásom, és egyértelmű függőségem indítottak arra, hogy megosszam tapasztalataimat, ötleteimet, érzéseimet Veled, kedves Látogató.
Kívánom, hogy érezd át felhőtlen örömöm a rövidebb-hosszabb történeteink olvasása által.
Köszönöm, hogy itt voltál, visszavárunk :)
2012. szeptember 22., szombat
2012. február 16., csütörtök
Tésztamánia
Amióta aktívan kezdtem élni a kismamák társasági életét - chaten, blogon, egyszóval interneten (havonta egyszer személyesen) :D:D - azóta újra visszataláltam a konyhába. Mindig is szerettem főzni, és már-már perverz módon élvezem a különböző alapanyagok megmunkálását, úgy mint húsok, belsőségek (!), tészták különösen. Bence mellett nehezemre esett és esik ma is bármibe belefogni, de ha férjemnek akár csak fél nap szabadnapja van a héten, akkor főzök nagyobb adagot, ami kb. két napra elég. Tovább nem szeretek eltenni semmit, mert akkor már nem kívánjuk, és utálok úgy enni, hogy muszáj. Mamatársaim között van, aki minden nap egyedül van a gyerekkel, vagy éppen 2-3 gyereket is nevel, és Ők is meg tudják oldani a mindennapi főzést. Ez inspirált arra, hogy én is újra felvegyem a kesztyűt.
A menüt jó egy hétre előre megtervezem, így van módom előkészülni, fagyasztóból időben elővenni, nem kapkodni.
És hát borzasztóan rákattantam a tésztafélékre. Nem is enni szeretem a legjobban, hanem készíteni. Legyen az egy borzasztó egyszerű muffin, vagy kelt tészta, de akár egy idegnyugtató kifőtt tészta meggyúrása. A kelt tésztánál annyi könnyebbséget vezettem be - valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy annyira kedvelem -, hogy én a kenyérsütőgépben dagasztatom meg a tésztát, amihez csak szárazélesztőt használok. Olyan gyönyörű lesz a tészta, mint az álom. A gyúrásba már egészen jól belejöttem, nem mellesleg rengeteget lehet spórolni vele. Már egész bonyolult recepteket is kipróbálok, és alkotok, alkotok.
Legutóbb pedig belefogtam a tortakészítésbe. Egyik mami-tól kaptam a tortalap receptet, egy másiktól meg a krém receptet. A tortalap első körben a kukában végezte, a második lett tökéletes. A krém végeredményben jó lett, de nem így terveztem, viszont már tudom, hol rontottam el, szóval legközelebb menni fog. És akkor nekiálltam marcipán figurákat gyártani, ami meg annyira jól sikerült, hogy már-már teljesen elszálltam magamtól :) de tényleg jó lett.
Szóval egy jó ideje nagy tételben vásárolom a lisztet, rajongója vagyok a legtöbb tésztás és tortás gasztrobloggernek, és alkotok. Szinte minden nap.
Férjem legutóbb is meglátta a liszthalmokat a bevásárló szatyorban - "már megint lisztet vettél...már tésztaundorunk lesz...mit akarsz megint csinálni" - "szilvalekváros buktát..." - "na jó, azt még csinálhatsz.." :D
A menüt jó egy hétre előre megtervezem, így van módom előkészülni, fagyasztóból időben elővenni, nem kapkodni.
És hát borzasztóan rákattantam a tésztafélékre. Nem is enni szeretem a legjobban, hanem készíteni. Legyen az egy borzasztó egyszerű muffin, vagy kelt tészta, de akár egy idegnyugtató kifőtt tészta meggyúrása. A kelt tésztánál annyi könnyebbséget vezettem be - valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy annyira kedvelem -, hogy én a kenyérsütőgépben dagasztatom meg a tésztát, amihez csak szárazélesztőt használok. Olyan gyönyörű lesz a tészta, mint az álom. A gyúrásba már egészen jól belejöttem, nem mellesleg rengeteget lehet spórolni vele. Már egész bonyolult recepteket is kipróbálok, és alkotok, alkotok.
Legutóbb pedig belefogtam a tortakészítésbe. Egyik mami-tól kaptam a tortalap receptet, egy másiktól meg a krém receptet. A tortalap első körben a kukában végezte, a második lett tökéletes. A krém végeredményben jó lett, de nem így terveztem, viszont már tudom, hol rontottam el, szóval legközelebb menni fog. És akkor nekiálltam marcipán figurákat gyártani, ami meg annyira jól sikerült, hogy már-már teljesen elszálltam magamtól :) de tényleg jó lett.
Szóval egy jó ideje nagy tételben vásárolom a lisztet, rajongója vagyok a legtöbb tésztás és tortás gasztrobloggernek, és alkotok. Szinte minden nap.
Férjem legutóbb is meglátta a liszthalmokat a bevásárló szatyorban - "már megint lisztet vettél...már tésztaundorunk lesz...mit akarsz megint csinálni" - "szilvalekváros buktát..." - "na jó, azt még csinálhatsz.." :D
Bölcsi "előkészítő"
Hát ez is elérkezett. Elmentünk a kiválasztott belvárosi bölcsődébe, és beiratkoztunk. Borzasztó vegyes érzéseim vannak emiatt, egyik szemem sír, a másik nevet. Mert már ilyen nagy fiam van, akire roppant büszke vágyok, és mert már ilyen nagy fiam van, aki már nem kisbaba, és szép lassan elindul az önállóság útján, akit el kell engednem, hogy önmaga lehessen.
Félek. Jobban félek, mint bármitől eddigi életemben. Félek azért is, hogy én hogyan viselem, még az is lehet, hogy nehezebben, mint ő, és persze félek attól is, hogyan fogadja az új helyzetet. Hiszen egyik napról a másikra - persze megfelelő idő beszoktatással - egyszercsak egy vadidegen helyen találja magát, vadidegen felnőttek és gyerekek társaságában, vadidegen szabályok között.
Jelenleg ott tartunk, hogy ha csak melléáll egy idegen kisgyerek, kb vele egykorú, és esetleg puszta jelenlétével akadályozza a továbbhaladást, Benci sírva fakad. Fél a kisgyerekektől. A nagyobbaktól, olyan iskolás korúaktól nem, hozzájuk simán odamegy és játszani akar velük, de a kicsiktől fél. Biztosan volt már rossz élménye valamelyik játszóházban, hogy pl. elvették tőle a játékot, vagy kicsit meglökték, de ez együtt jár a közösséggel. Sajnos.
Legszívesebben örökké magam mellett tartanám, óvnám mindentől, minden apróbb és nagyobb csalódástól, amit még az élet tartogat a számára. Úgy sajnálom ilyenkor, de erősnek és magabiztosnak kell mutatkoznom. Azt kell sugároznom, hogy én bízom benne, és bízom a környezetében, tehát nincs félnivalója. A harcait neki kell megvívnia már másfél évesen, nem segíthetek minden esetben.
Most - ha az időjárás és Bence alvási ciklusa is úgy engedi - eljárunk egy közeli játszóházba, ahol találkozik néhány kisgyerekkel. Persze tartózkodó velük szemben továbbra is, de talán idővel oldódik, és mire októberben bölcsibe megyünk, nem lesz számára a közösség gondolata annyira ijesztő.
Amúgy teljesen meg tudom érteni a félelmét. A kétévesek gonoszak. Ez nem feltétlenül nevelési hiba, egyszerűen ekkor érnek el abba az életszakaszba, amikor az agresszivitást tanulják, és használják társaikkal szemben, kegyetlenül! Akkor nem fajulhat el ez a dolog, és akkor vágok én is hozzá jó képet, ha az adott Gonosz szülője kezeli a helyzetet, és nem csinál úgy, mintha nem történt volna semmi, vagy hogy hiszen az én gyerekem is ilyen lesz ennyi idős korába. Persze, akkor majd én is akarom kezelni a dolgot, de hagyni, hogy csináljon amit akar, mert majd valahogy magától megtanulja, mi helyes, és mi nem, azt nem fogom hagyni. Az én felelősségem a gyerekem minden cselekedete, és akárki akármit mond, bizonyos fokig az én felelősségem marad halálomig.
Félek. Jobban félek, mint bármitől eddigi életemben. Félek azért is, hogy én hogyan viselem, még az is lehet, hogy nehezebben, mint ő, és persze félek attól is, hogyan fogadja az új helyzetet. Hiszen egyik napról a másikra - persze megfelelő idő beszoktatással - egyszercsak egy vadidegen helyen találja magát, vadidegen felnőttek és gyerekek társaságában, vadidegen szabályok között.
Jelenleg ott tartunk, hogy ha csak melléáll egy idegen kisgyerek, kb vele egykorú, és esetleg puszta jelenlétével akadályozza a továbbhaladást, Benci sírva fakad. Fél a kisgyerekektől. A nagyobbaktól, olyan iskolás korúaktól nem, hozzájuk simán odamegy és játszani akar velük, de a kicsiktől fél. Biztosan volt már rossz élménye valamelyik játszóházban, hogy pl. elvették tőle a játékot, vagy kicsit meglökték, de ez együtt jár a közösséggel. Sajnos.
Legszívesebben örökké magam mellett tartanám, óvnám mindentől, minden apróbb és nagyobb csalódástól, amit még az élet tartogat a számára. Úgy sajnálom ilyenkor, de erősnek és magabiztosnak kell mutatkoznom. Azt kell sugároznom, hogy én bízom benne, és bízom a környezetében, tehát nincs félnivalója. A harcait neki kell megvívnia már másfél évesen, nem segíthetek minden esetben.
Most - ha az időjárás és Bence alvási ciklusa is úgy engedi - eljárunk egy közeli játszóházba, ahol találkozik néhány kisgyerekkel. Persze tartózkodó velük szemben továbbra is, de talán idővel oldódik, és mire októberben bölcsibe megyünk, nem lesz számára a közösség gondolata annyira ijesztő.
Amúgy teljesen meg tudom érteni a félelmét. A kétévesek gonoszak. Ez nem feltétlenül nevelési hiba, egyszerűen ekkor érnek el abba az életszakaszba, amikor az agresszivitást tanulják, és használják társaikkal szemben, kegyetlenül! Akkor nem fajulhat el ez a dolog, és akkor vágok én is hozzá jó képet, ha az adott Gonosz szülője kezeli a helyzetet, és nem csinál úgy, mintha nem történt volna semmi, vagy hogy hiszen az én gyerekem is ilyen lesz ennyi idős korába. Persze, akkor majd én is akarom kezelni a dolgot, de hagyni, hogy csináljon amit akar, mert majd valahogy magától megtanulja, mi helyes, és mi nem, azt nem fogom hagyni. Az én felelősségem a gyerekem minden cselekedete, és akárki akármit mond, bizonyos fokig az én felelősségem marad halálomig.
2012. január 26., csütörtök
fitye és ami mögötte van
Egy hónappal ezelőtt esett meg, hogy 6 nő, 5+1 anya csapott egy görbe estét a városban. "Röpke" 4 órát voltunk együtt, szinte egymás szavába vágtunk, folyamatosan csak beszéltünk, ki nem fogytunk a témából. Vacsora, koktél, forrócsoki elengedhetetlen kellékeivel.
Régóta ismerjük egymást, nem vagyunk (voltunk) különösebben barátnők, legalábbis nem mondható el mindannyiunkról, de eddig még soha nem néztünk úgy egymásra, mint azon az estén. 6 nő, akiket mind egyetlen dolog hozott össze, az, hogy anyává lettünk. Volt, akinek már korábbról ugyan volt gyakorlata, de a legkisebb, az a legkisebb... És volt (az a bizonyos +1), aki csak ekkor szembesített Bennünket boldogsága tényével a pocakjában.
Akkor elhatároztuk, hogy ennek kell legyen folytatása, minden hónapban összejövünk, és beszélünk vagy a semmiről, de inkább valamiről... sok valamiről :)
Egyikünk másnap arra ébredt, hogy vérbeli blogger, és azonnal megnyitotta a FITYE nevű blogot (Fiatal Tyúkok Egyesülete) :) De drágám, mégis kinek van ideje, gyerek(ek), férj, háztartás, munka mellett (még egy:)) blogot üzemeltetni. És egyáltalán miről beszéljünk, úgyis találkozunk, addigra pedig nem fogyhatunk ki a témából.
Ja, kb. egész nap nyitva van nálam is, tuti, hogy naponta születik 1-1 bejegyzés mindenki részéről. Csak januárban 51 bejegyzést, és még számtalan megjegyzést írtunk. Tulajdonképpen egy hónapja pofázunk napi "24/kávészünet"... :)
És mennyit tanulunk egymástól. A többiek nevében nem beszélhetek, de én biztosan erőt merítettem a rövidebb-hosszabb történeteikből, ki milyen hétköznapinak tűnő problémát hogyan oldott meg, hogyan viseli az élet által produkált akadályokat, fricskákat. És erőt is adott ahhoz, hogy győzzem a napokat, hogy nem szabad elveszni hagyni magunkat a monotonitásban, az otthonlétben, a gyereknevelésben. Menüterveket írunk, így bármikor előre tudom a főzés menetét, nem aznap délelőtt 10kor találom ki, hogy még mit kell vennem ahhoz, hogy min. 1-ig ebéd legyen...és nem veszek elő 6 edényt, hogy végül kiderüljön az a 7. kellett volna, amit mégsem vettem elő, és szalad a konyha, a ház, közben a gyerek, mert apával lenni nem jó olyankor, amikor anyával nem szabad.
Én már tudom, hogy nem háztartásbelinek vagyok teremtve, valójában vágyódom a munkahely után. Ugyanakkor félelemmel tölt el a tudat, hogy 15 (+9) hónapja szimbiózisban nevelt puckom kiengedjem a világba, hogy ne legyek ott mellette minden pillanatában, hogy a kis hátsóját ne tudja belefúrni az ölembe, fejét a nyakamba, ha szorong valamitől, hogy ne tudjuk agyon-vissza csókolni egymást naponta százszor....
Régóta ismerjük egymást, nem vagyunk (voltunk) különösebben barátnők, legalábbis nem mondható el mindannyiunkról, de eddig még soha nem néztünk úgy egymásra, mint azon az estén. 6 nő, akiket mind egyetlen dolog hozott össze, az, hogy anyává lettünk. Volt, akinek már korábbról ugyan volt gyakorlata, de a legkisebb, az a legkisebb... És volt (az a bizonyos +1), aki csak ekkor szembesített Bennünket boldogsága tényével a pocakjában.
Akkor elhatároztuk, hogy ennek kell legyen folytatása, minden hónapban összejövünk, és beszélünk vagy a semmiről, de inkább valamiről... sok valamiről :)
Egyikünk másnap arra ébredt, hogy vérbeli blogger, és azonnal megnyitotta a FITYE nevű blogot (Fiatal Tyúkok Egyesülete) :) De drágám, mégis kinek van ideje, gyerek(ek), férj, háztartás, munka mellett (még egy:)) blogot üzemeltetni. És egyáltalán miről beszéljünk, úgyis találkozunk, addigra pedig nem fogyhatunk ki a témából.
Ja, kb. egész nap nyitva van nálam is, tuti, hogy naponta születik 1-1 bejegyzés mindenki részéről. Csak januárban 51 bejegyzést, és még számtalan megjegyzést írtunk. Tulajdonképpen egy hónapja pofázunk napi "24/kávészünet"... :)
És mennyit tanulunk egymástól. A többiek nevében nem beszélhetek, de én biztosan erőt merítettem a rövidebb-hosszabb történeteikből, ki milyen hétköznapinak tűnő problémát hogyan oldott meg, hogyan viseli az élet által produkált akadályokat, fricskákat. És erőt is adott ahhoz, hogy győzzem a napokat, hogy nem szabad elveszni hagyni magunkat a monotonitásban, az otthonlétben, a gyereknevelésben. Menüterveket írunk, így bármikor előre tudom a főzés menetét, nem aznap délelőtt 10kor találom ki, hogy még mit kell vennem ahhoz, hogy min. 1-ig ebéd legyen...és nem veszek elő 6 edényt, hogy végül kiderüljön az a 7. kellett volna, amit mégsem vettem elő, és szalad a konyha, a ház, közben a gyerek, mert apával lenni nem jó olyankor, amikor anyával nem szabad.
Én már tudom, hogy nem háztartásbelinek vagyok teremtve, valójában vágyódom a munkahely után. Ugyanakkor félelemmel tölt el a tudat, hogy 15 (+9) hónapja szimbiózisban nevelt puckom kiengedjem a világba, hogy ne legyek ott mellette minden pillanatában, hogy a kis hátsóját ne tudja belefúrni az ölembe, fejét a nyakamba, ha szorong valamitől, hogy ne tudjuk agyon-vissza csókolni egymást naponta százszor....
2012. január 19., csütörtök
együtt sütés 0.
Azért nulladik, mert ez még nagyon komolytalan együtt-sütés volt. Inkább csak "ne lógj már anya lábán, és alatt, mert muffint akarok sütni" elterelés volt.
Tegnap este muffint kívántam :) Láttam is a tvben a kb. 5 perces receptet. Magam mellé ültettem az etetőszékben, ő el is kezdte kipakolni azt a kisdobozt, amiben a sütőporokat, pudingokat, tortazseléket, stb. tartom. Oké. Látta, hogyan rázom a sütőporos zacskót, mielőtt kibontom, hát ő is utánozni kezdett. Minden zacskót alaposan megrázott. Egyszercsak azt vettem észre - tőlem 15 centire - hogy a gyerek baromira élvezi, ahogy a bontott (a hülye anyád) sütőpor hullik rá a fejére, arcára, ruhájára, konyhapultra, mindenhova... Azért végül a muffin elkészült, és a gyerek is evett nyers tésztát, amikor "ujjpróbát" végzett a már megtöltött muffinformában :)
Tegnap este muffint kívántam :) Láttam is a tvben a kb. 5 perces receptet. Magam mellé ültettem az etetőszékben, ő el is kezdte kipakolni azt a kisdobozt, amiben a sütőporokat, pudingokat, tortazseléket, stb. tartom. Oké. Látta, hogyan rázom a sütőporos zacskót, mielőtt kibontom, hát ő is utánozni kezdett. Minden zacskót alaposan megrázott. Egyszercsak azt vettem észre - tőlem 15 centire - hogy a gyerek baromira élvezi, ahogy a bontott (a hülye anyád) sütőpor hullik rá a fejére, arcára, ruhájára, konyhapultra, mindenhova... Azért végül a muffin elkészült, és a gyerek is evett nyers tésztát, amikor "ujjpróbát" végzett a már megtöltött muffinformában :)
2012. január 16., hétfő
kis esti sztory
Úgy alakult, hogy én inkább Benci előtt megfürdök, lezuhanyzok, mint hogy a kazán zakatolása esetleg felébressze édes álmából. Márpedig, ha anya vagy apa fürdik, az borzasztó érdekes tud lenni. Anyánál csak a víz csobogása, és szanaszét repülése (egy kicsit nagyvonalúan használom a zuhanyrózsát) a legérdekesebb, addig apánál az egyre több hasonlóság felfedezése okozott csodálkozást (ha értitek, mire gondolok... :)).
Ma este apa dolgozik, de nekem a hajamat is muszáj volt már megmosni, és a lábam is kívánta már a borotvát nagyon (na ennyi elég az intim részletekből..), szóval kissé hosszabb műveletsorozatra lehetett számítani. Most sokan biztos megkérdeznék, hogy ezeket a dolgokat mégis miért akkor csinálom, ha nincs otthon senki, és vajon hogyan vigyázok addig a gyerekre. Nos, Benci már okos fiú, és ezalatt szépen elfoglalja magát. Leginkább a kád mellett szobrozik, ki-be mászkál a fürdőbe, pakol valamit a mosógépbe és csurom vizes lesz. Néha bemegy valamelyik szobába, kihoz megmutatni ezt-azt. Na de ma... :) - ehhez most meg kell említenem, hogy tegnap elkunyizta a nagynénje óriás micimackóját, ami kb. akkora, mint ő maga - a lakás túlsó végébe, de látható helyre tette (vonszolta) az óriás micimackót, hátat fordított neki és belefészkelte magát az ölébe, aztán ráfeküdt. Elkezdte nekem illegetni a fejét, ami felhívás keringőre, azaz énekeljek valamit. Lényeg a lényeg, hogy a kádban a zuhany alatt, habos fejjel lenyomtam egy 10 perces micimackó-koncertet; és a végére már annyira beleéltem magam én is, hogy a zuhanyrózsát használtam mikrofonnak, és még koreográfiám is volt. Hát szétröhögtem magam. Mert Bence eközben táncolt, nevetett, hozott még egy-két állatot, akiket szintén megtáncoltatott, engem utánozott - ami persze újabb és újabb, bonyolultabb táncos elemek kivitelezésére sarkallt.
Miután végeztem, levetkőztettem, hogy futkorásszon kicsit meztelenül, addig engedtem a kádba vizet, majd 5 perc fogócskázás után megfürdettem. A fürdetés újabban nem tart sokáig, mert minél előbb szeretne belebújni a "béka-jedi" jelmezébe (kis békamintájú fürdőköntös, amiben úgy néz ki, mint egy jedi-lovag a csillagok háborújából), abban berohan a nappaliba, beül a foteljébe, és mesét néz a bebe tv-n. Kisvártatva átkucorodik az ölembe, lábfejét tekergetve vakarássza a combomat, a vállamra hajtja a fejét...... ééés egyszer-csak mint akit leöntöttek hideg vízzel, feléled és már futna is játszani. Na ekkor lépek közbe, irány a pelenkázó (testápolás, pelenka, pizsama, hálózsák, ágy) - és annak ellenére, hogy esze ágában sem volt jönni aludni, már a testápolási szakaszban elalszik, én pedig végig egy marionett babát öltöztetek :)

Jó éjszakát, szép álmokat, szerelmes angyalokat! :)
Ma este apa dolgozik, de nekem a hajamat is muszáj volt már megmosni, és a lábam is kívánta már a borotvát nagyon (na ennyi elég az intim részletekből..), szóval kissé hosszabb műveletsorozatra lehetett számítani. Most sokan biztos megkérdeznék, hogy ezeket a dolgokat mégis miért akkor csinálom, ha nincs otthon senki, és vajon hogyan vigyázok addig a gyerekre. Nos, Benci már okos fiú, és ezalatt szépen elfoglalja magát. Leginkább a kád mellett szobrozik, ki-be mászkál a fürdőbe, pakol valamit a mosógépbe és csurom vizes lesz. Néha bemegy valamelyik szobába, kihoz megmutatni ezt-azt. Na de ma... :) - ehhez most meg kell említenem, hogy tegnap elkunyizta a nagynénje óriás micimackóját, ami kb. akkora, mint ő maga - a lakás túlsó végébe, de látható helyre tette (vonszolta) az óriás micimackót, hátat fordított neki és belefészkelte magát az ölébe, aztán ráfeküdt. Elkezdte nekem illegetni a fejét, ami felhívás keringőre, azaz énekeljek valamit. Lényeg a lényeg, hogy a kádban a zuhany alatt, habos fejjel lenyomtam egy 10 perces micimackó-koncertet; és a végére már annyira beleéltem magam én is, hogy a zuhanyrózsát használtam mikrofonnak, és még koreográfiám is volt. Hát szétröhögtem magam. Mert Bence eközben táncolt, nevetett, hozott még egy-két állatot, akiket szintén megtáncoltatott, engem utánozott - ami persze újabb és újabb, bonyolultabb táncos elemek kivitelezésére sarkallt.
Miután végeztem, levetkőztettem, hogy futkorásszon kicsit meztelenül, addig engedtem a kádba vizet, majd 5 perc fogócskázás után megfürdettem. A fürdetés újabban nem tart sokáig, mert minél előbb szeretne belebújni a "béka-jedi" jelmezébe (kis békamintájú fürdőköntös, amiben úgy néz ki, mint egy jedi-lovag a csillagok háborújából), abban berohan a nappaliba, beül a foteljébe, és mesét néz a bebe tv-n. Kisvártatva átkucorodik az ölembe, lábfejét tekergetve vakarássza a combomat, a vállamra hajtja a fejét...... ééés egyszer-csak mint akit leöntöttek hideg vízzel, feléled és már futna is játszani. Na ekkor lépek közbe, irány a pelenkázó (testápolás, pelenka, pizsama, hálózsák, ágy) - és annak ellenére, hogy esze ágában sem volt jönni aludni, már a testápolási szakaszban elalszik, én pedig végig egy marionett babát öltöztetek :)

Jó éjszakát, szép álmokat, szerelmes angyalokat! :)
apával a játék
Az ún. apajákékok egészen mások, mint anyával, valahogy ösztönösen tudják, hogy apával bátran meg lehet őrülni. Anya bújós, kukucskálós, mesélős, könyvnézegetős. Apa viszont... áááááááááááááá!
Rövid felsorolás Bence látószögéből, abból, ami nálunk kb. egy délután/este alatt lezajlik, ha apa itthon van:
- apa orrát letépni, ja, hogy nem lehet, akkor tovább próbálkozni
- apa olyan magasra emel, hogy megszámolhatjuk a elhalt bogarakat a lámpabúrában
- ha az ágy alá dugdosom a játékokat, szerencsés helyzetben akár a falig begurítom ügyesen, akkor apa tutira előveszi a partfist, hogy kikurkássza, és hogy én újra és újra bedugdozhassam
- birkózás az örök favorit, csak jó sokszor neki kell ugrani apának, hogy biztosan visszatámadjon
- "megeszem a husodat" felkiáltással apa gondosan végigrágja minden porcikámat, amit utálok, de nehogy abbahagyja
- oda-vissza kiabálunk egymásra, ki a hangosabb
- apán szerencsére annyi a szőr, hogy kedvemre tépkedhetem a lábán, karján, pocakján - biztosan nagyon szereti, mert hangosan visongat örömében
- apán van a "csikibajusza", ami sorra kalandozik végig a meztelen talpamon
- motorozás, autózás, lovaglás: ezeket mind úgy kell csinálni, hogy apa fekszik, én ráülök, és attól függően, hogy épp' milyen járművé változtatom, olyan hangot adok ki; a motorozásnál ügyelni kell a kormányváltókra is, és be kell dőlni a kanyarokban
Ez a szokásos. Egyik alkalommal még egy különös játékot talált magának, természetesen apán. Nagy kedvenc még a lábszagolgatás - ezt nem reklámozom, a nagypapa tanította neki, innen köszönöm... - szóval apa zokniját lerángatta, és anatómiailag elkezdte vizsgálgatni girbe-gurba ujjait a kicsi csiklandozós kezecskéjével. Én annyira röhögtem, hogy nem tudtam apát sajnálni sem. Aztán sehogy sem akart beletörődni, hogy apa nagylábujját nem lehet eltávolítani, levette a saját zokniját, hogy bebizonyítsa, lehetséges... de nem... Miután végzett, hát húzzuk vissza a zoknit. Rátette apa lábára, de az nem mászott fel magától, hát fogta, rádobta sokkal erősebben, de úgy sem maradt rajta. Gondolt egyet, és felhúzta a kezére, csak hogy végre sikerélménye legyen.
Rövid felsorolás Bence látószögéből, abból, ami nálunk kb. egy délután/este alatt lezajlik, ha apa itthon van:
- apa orrát letépni, ja, hogy nem lehet, akkor tovább próbálkozni
- apa olyan magasra emel, hogy megszámolhatjuk a elhalt bogarakat a lámpabúrában
- ha az ágy alá dugdosom a játékokat, szerencsés helyzetben akár a falig begurítom ügyesen, akkor apa tutira előveszi a partfist, hogy kikurkássza, és hogy én újra és újra bedugdozhassam
- birkózás az örök favorit, csak jó sokszor neki kell ugrani apának, hogy biztosan visszatámadjon
- "megeszem a husodat" felkiáltással apa gondosan végigrágja minden porcikámat, amit utálok, de nehogy abbahagyja
- oda-vissza kiabálunk egymásra, ki a hangosabb
- apán szerencsére annyi a szőr, hogy kedvemre tépkedhetem a lábán, karján, pocakján - biztosan nagyon szereti, mert hangosan visongat örömében
- apán van a "csikibajusza", ami sorra kalandozik végig a meztelen talpamon
- motorozás, autózás, lovaglás: ezeket mind úgy kell csinálni, hogy apa fekszik, én ráülök, és attól függően, hogy épp' milyen járművé változtatom, olyan hangot adok ki; a motorozásnál ügyelni kell a kormányváltókra is, és be kell dőlni a kanyarokban
Ez a szokásos. Egyik alkalommal még egy különös játékot talált magának, természetesen apán. Nagy kedvenc még a lábszagolgatás - ezt nem reklámozom, a nagypapa tanította neki, innen köszönöm... - szóval apa zokniját lerángatta, és anatómiailag elkezdte vizsgálgatni girbe-gurba ujjait a kicsi csiklandozós kezecskéjével. Én annyira röhögtem, hogy nem tudtam apát sajnálni sem. Aztán sehogy sem akart beletörődni, hogy apa nagylábujját nem lehet eltávolítani, levette a saját zokniját, hogy bebizonyítsa, lehetséges... de nem... Miután végzett, hát húzzuk vissza a zoknit. Rátette apa lábára, de az nem mászott fel magától, hát fogta, rádobta sokkal erősebben, de úgy sem maradt rajta. Gondolt egyet, és felhúzta a kezére, csak hogy végre sikerélménye legyen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)