Üdvözlet!

Üdvözlet!

Üdvözöllek kedves Olvasó! Úgy éreztem, muszáj kibeszélnem, pontosabban "kiírnom" magamból azon gondolatokat, melyek az utóbbi években foglalkoztatnak, és amitől gyökerestül megváltozott az életem.
Ezt legelső sorban "Őcukiságának", Bence fiamnak köszönhetem, aki 2010. október 20-án - és már előtte 9 hónappal - a részemmé lett, aki megtanított a feltétel nélküli szeretetre, soha nem tapasztalt boldogságra.
A felé irányuló anyai érzéseim, gondoskodásom, és egyértelmű függőségem indítottak arra, hogy megosszam tapasztalataimat, ötleteimet, érzéseimet Veled, kedves Látogató.

Kívánom, hogy érezd át felhőtlen örömöm a rövidebb-hosszabb történeteink olvasása által.
Köszönöm, hogy itt voltál, visszavárunk :)

2012. január 26., csütörtök

fitye és ami mögötte van

Egy hónappal ezelőtt esett meg, hogy 6 nő, 5+1 anya csapott egy görbe estét a városban. "Röpke" 4 órát voltunk együtt, szinte egymás szavába vágtunk, folyamatosan csak beszéltünk, ki nem fogytunk a témából.  Vacsora, koktél, forrócsoki elengedhetetlen kellékeivel.
Régóta ismerjük egymást, nem vagyunk (voltunk) különösebben barátnők, legalábbis nem mondható el mindannyiunkról, de eddig még soha nem néztünk úgy egymásra, mint azon az estén. 6 nő, akiket mind egyetlen dolog hozott össze, az, hogy anyává lettünk. Volt, akinek már korábbról ugyan volt gyakorlata, de a legkisebb, az a legkisebb... És volt (az a bizonyos +1), aki csak ekkor szembesített Bennünket boldogsága tényével a pocakjában.
Akkor elhatároztuk, hogy ennek kell legyen folytatása, minden hónapban összejövünk, és beszélünk vagy a semmiről, de inkább valamiről... sok valamiről :)
Egyikünk másnap arra ébredt, hogy vérbeli blogger, és azonnal megnyitotta a FITYE nevű blogot (Fiatal Tyúkok Egyesülete) :) De drágám, mégis kinek van ideje, gyerek(ek), férj, háztartás, munka mellett (még egy:)) blogot üzemeltetni. És egyáltalán miről beszéljünk, úgyis találkozunk, addigra pedig nem fogyhatunk ki a témából.
Ja, kb. egész nap nyitva van nálam is, tuti, hogy naponta születik 1-1 bejegyzés mindenki részéről. Csak januárban 51 bejegyzést, és még számtalan megjegyzést írtunk. Tulajdonképpen egy hónapja pofázunk napi "24/kávészünet"... :)
És mennyit tanulunk egymástól. A többiek nevében nem beszélhetek, de én biztosan erőt merítettem a rövidebb-hosszabb történeteikből, ki milyen hétköznapinak tűnő problémát hogyan oldott meg, hogyan viseli az élet által produkált akadályokat, fricskákat. És erőt is adott ahhoz, hogy győzzem a napokat, hogy nem szabad elveszni hagyni magunkat a monotonitásban, az otthonlétben, a gyereknevelésben. Menüterveket írunk, így bármikor előre tudom a főzés menetét, nem aznap délelőtt 10kor találom ki, hogy még mit kell vennem ahhoz, hogy min. 1-ig ebéd legyen...és nem veszek elő 6 edényt, hogy végül kiderüljön az a 7. kellett volna, amit mégsem vettem elő, és szalad a konyha, a ház, közben a gyerek, mert apával lenni nem jó olyankor, amikor anyával nem szabad.
Én már tudom, hogy nem háztartásbelinek vagyok teremtve, valójában vágyódom a munkahely után. Ugyanakkor félelemmel tölt el a tudat, hogy 15 (+9) hónapja szimbiózisban nevelt puckom kiengedjem a világba, hogy ne legyek ott mellette minden pillanatában, hogy a kis hátsóját ne tudja belefúrni az ölembe, fejét a nyakamba, ha szorong valamitől, hogy ne tudjuk agyon-vissza csókolni egymást naponta százszor....

2012. január 19., csütörtök

együtt sütés 0.

Azért nulladik, mert ez még nagyon komolytalan együtt-sütés volt. Inkább csak "ne lógj már anya lábán, és alatt, mert muffint akarok sütni" elterelés volt.
Tegnap este muffint kívántam :) Láttam is a tvben a kb. 5 perces receptet. Magam mellé ültettem az etetőszékben, ő el is kezdte kipakolni azt a kisdobozt, amiben a sütőporokat, pudingokat, tortazseléket, stb. tartom. Oké. Látta, hogyan rázom a sütőporos zacskót, mielőtt kibontom, hát ő is utánozni kezdett. Minden zacskót alaposan megrázott. Egyszercsak azt vettem észre - tőlem 15 centire - hogy a gyerek baromira élvezi, ahogy a bontott (a hülye anyád) sütőpor hullik rá a fejére, arcára, ruhájára, konyhapultra, mindenhova... Azért végül a muffin elkészült, és a gyerek is evett nyers tésztát, amikor "ujjpróbát" végzett a már megtöltött muffinformában :)

2012. január 16., hétfő

kis esti sztory

Úgy alakult, hogy én inkább Benci előtt megfürdök, lezuhanyzok, mint hogy a kazán zakatolása esetleg felébressze édes álmából. Márpedig, ha anya vagy apa fürdik, az borzasztó érdekes tud lenni. Anyánál csak a víz csobogása, és szanaszét repülése (egy kicsit nagyvonalúan használom a zuhanyrózsát) a legérdekesebb, addig apánál az egyre több hasonlóság felfedezése okozott csodálkozást (ha értitek, mire gondolok... :)).
Ma este apa dolgozik, de nekem a hajamat is muszáj volt már megmosni, és a lábam is kívánta már a borotvát nagyon (na ennyi elég az intim részletekből..), szóval kissé hosszabb műveletsorozatra lehetett számítani. Most sokan biztos megkérdeznék, hogy ezeket a dolgokat mégis miért akkor csinálom, ha nincs otthon senki, és vajon hogyan vigyázok addig a gyerekre. Nos, Benci már okos fiú, és ezalatt szépen elfoglalja magát. Leginkább a kád mellett szobrozik, ki-be mászkál a fürdőbe, pakol valamit a mosógépbe és csurom vizes lesz. Néha bemegy valamelyik szobába, kihoz megmutatni ezt-azt. Na de ma... :) - ehhez most meg kell említenem, hogy tegnap elkunyizta a nagynénje óriás micimackóját, ami kb. akkora, mint ő maga - a lakás túlsó végébe, de látható helyre tette (vonszolta) az óriás micimackót, hátat fordított neki és belefészkelte magát az ölébe, aztán ráfeküdt. Elkezdte nekem illegetni a fejét, ami felhívás keringőre, azaz énekeljek valamit. Lényeg a lényeg, hogy a kádban a zuhany alatt, habos fejjel lenyomtam egy 10 perces micimackó-koncertet; és a végére már annyira beleéltem magam én is, hogy a zuhanyrózsát használtam mikrofonnak, és még koreográfiám is volt. Hát szétröhögtem magam. Mert Bence eközben táncolt, nevetett, hozott még egy-két állatot, akiket szintén megtáncoltatott, engem utánozott - ami persze újabb és újabb, bonyolultabb táncos elemek kivitelezésére sarkallt.

Miután végeztem, levetkőztettem, hogy futkorásszon kicsit meztelenül, addig engedtem a kádba vizet, majd 5 perc fogócskázás után megfürdettem. A fürdetés újabban nem tart sokáig, mert minél előbb szeretne belebújni a "béka-jedi" jelmezébe (kis békamintájú fürdőköntös, amiben úgy néz ki, mint egy jedi-lovag a csillagok háborújából), abban berohan a nappaliba, beül a foteljébe, és mesét néz a bebe tv-n. Kisvártatva átkucorodik az ölembe, lábfejét tekergetve vakarássza a combomat, a vállamra hajtja a fejét...... ééés egyszer-csak mint akit leöntöttek hideg vízzel, feléled és már futna is játszani. Na ekkor lépek közbe, irány a pelenkázó (testápolás, pelenka, pizsama, hálózsák, ágy) - és annak ellenére, hogy esze ágában sem volt jönni aludni, már a testápolási szakaszban elalszik, én pedig végig egy marionett babát öltöztetek :)


Jó éjszakát, szép álmokat, szerelmes angyalokat! :)

apával a játék

Az ún. apajákékok egészen mások, mint anyával, valahogy ösztönösen tudják, hogy apával bátran meg lehet őrülni. Anya bújós, kukucskálós, mesélős, könyvnézegetős. Apa viszont... áááááááááááááá!
Rövid felsorolás Bence látószögéből, abból, ami nálunk kb. egy délután/este alatt lezajlik, ha apa itthon van:
- apa orrát letépni, ja, hogy nem lehet, akkor tovább próbálkozni
- apa olyan magasra emel, hogy megszámolhatjuk a elhalt bogarakat a lámpabúrában
- ha az ágy alá dugdosom a játékokat, szerencsés helyzetben akár a falig begurítom ügyesen, akkor apa tutira előveszi a partfist, hogy kikurkássza, és hogy én újra és újra bedugdozhassam
- birkózás az örök favorit, csak jó sokszor neki kell ugrani apának, hogy biztosan visszatámadjon
- "megeszem a husodat" felkiáltással apa gondosan végigrágja minden porcikámat, amit utálok, de nehogy abbahagyja
- oda-vissza kiabálunk egymásra, ki a hangosabb
- apán szerencsére annyi a szőr, hogy kedvemre tépkedhetem a lábán, karján, pocakján - biztosan nagyon szereti, mert hangosan visongat örömében
- apán van a "csikibajusza", ami sorra kalandozik végig a meztelen talpamon
- motorozás, autózás, lovaglás: ezeket mind úgy kell csinálni, hogy apa fekszik, én ráülök, és attól függően, hogy épp' milyen járművé változtatom, olyan hangot adok ki; a motorozásnál ügyelni kell a kormányváltókra is, és be kell dőlni a kanyarokban

Ez a szokásos. Egyik alkalommal még egy különös játékot talált magának, természetesen apán. Nagy kedvenc még a lábszagolgatás - ezt nem reklámozom, a nagypapa tanította neki, innen köszönöm... - szóval apa zokniját lerángatta, és anatómiailag elkezdte vizsgálgatni girbe-gurba ujjait a kicsi csiklandozós kezecskéjével. Én annyira röhögtem, hogy nem tudtam apát sajnálni sem. Aztán sehogy sem akart beletörődni, hogy apa nagylábujját nem lehet eltávolítani, levette a saját zokniját, hogy bebizonyítsa, lehetséges... de nem... Miután végzett, hát húzzuk vissza a zoknit. Rátette apa lábára, de az nem mászott fel magától, hát fogta, rádobta sokkal erősebben, de úgy sem maradt rajta. Gondolt egyet, és felhúzta a kezére, csak hogy végre sikerélménye legyen.

2012. január 3., kedd

14 hónapos étrend

Valószínűleg minden édesanyának komoly fejtörést tud okozni, mit is adjon éhségtől visongó gyermekének, aki már ugyan mindent megenne, beleértve fűt-fát-bogarat, de legszívesebben mégis inkább az újságpapírt, mi azért úgy gondoljuk, mégse nem kéne...
Én magam - ebből következően természetesen a férjem is :) - különösen kedvelem a fűszeres ételeket, a jó magyar konyhát, de bármilyen, tényleg bármilyen zöldséget, gyümölcsöt jóízűen fogyasztok. Ez így önmagában nem is hangzik rosszul, igaz?! Akkor miért is van nekem problémám a kisded etetésével? Hát mert vagy az a baj, hogy a kisded azt nem akarja enni, amit én, vagy éppen azt akarja (a csülkös bablevest és a kedvenc édes-csilis mártásomat azért még nem vezettem be az étrendjébe). Meg aztán foghíján vagyunk, és ez eléggé leszűkíti a kínálható ételek skáláját. Őrlőfoga még egyáltalán nincs.
Már alig van olyan étel, amit nem kóstolt valamilyen formában, egyelőre a méz, gomba és az apró-magvas gyümölcsök vannak várólistán, még a tejet is sikerült 1-2 hasmenéssel 1 hónap alatt kipipálni.
Fel van tehát adva a lecke, anyukának kreatívnak kell lenni. Ma reggel undorral tolta el magától a jól bevált felvágottas kenyérkatonákat, és persze egész délelőtt rájárt a hűtőre, összeevett mindent, de nem lakott jól semmitől. Megijedtem, hogy mi van ezzel a gyerekkel, aki a "jólevők" mintapéldánya 6 hónapos kora óta, vele példálóznak az orvosi rendelőben és nem véletlenül nőtt ekkorára. Apának persze kapásból az jutott eszébe, hogy talán már unja a menüt. Belegondolva, elképzelhető, elvégre nem sok fantáziát vittem a reggelijébe, a lényeg az volt, hogy fogak nélkül, különösebb szülői asszisztencia nélkül önállóan is fogyasztható legyen. A reggeli kávészeánszról ugyanis a terhességem 0. napjától sem voltam hajlandó lemondani... (itt most lehet kicsit utálni, de az vesse rám az első követ, aki nem ragaszkodott legalább egyetlen megszokott dologhoz sem, gyerek ide vagy oda).
Az imént vettem ki a sütőből (este 11 óra van) a holnapi reggelit, ami Limara ún. hernyó-kifli receptje alapján készült, remélem ez kedvére való lesz a kis zsarnoknak:

A másik nagy kedvencem, ami nálunk az ún. "vacsora-joker", az az amerikai palacsinta. Bármilyen ízesítéssel el lehet készíteni, sósan, édesen, tök mindegy. Ami van otthon: alma, banán, körte, sárgarépa, cukkini, .... Egyszerűen lereszelni és belekeverni a tésztába, amit ennek a plusz hozzávalónak a speciális fűszereivel ízesítünk (pl. gyümölcsökhöz fahéj, vaníliás cukor, cukkinihez fokhagyma, zöld fűszerek) Az alap tészta sem nagy ördöngösség, gyakorlatilag annyi, hogy szódavíz helyett tejjel keverjük ki, a liszthez adunk sütőport, több cukrot (ha édeset akarunk). Nyilván vannak profibb receptek is, de én így gondolomformán dobtam mindig össze, másra nem is volt időm.



A tészták mindenféle szósszal nagyon mennek, túrógombóc, szilvás gombóc ááá, hát a pörkölt-nokedli kettősről nem is beszélve. A sütőtök natúran, héjából kikanalazva csemege. Babáknak legjobb kaja a mindenféle rakott, akár rizzsel, akár krumplival, abban nem lehet csalódni. Benci nagyon szereti még a jó tartalmas leveseket (frankfurti leves, krumplileves), persze minimális lével egyelőre, a folyadékot nem tudja összeegyeztetni a kanállal.
Az ebéd és a vacsora szerintem elég változatos, úgyahogy, de a reggelit meg kell oldanom, mert láthatóan nem felel meg a jelenlegi kínálat. Remélem ezek a hernyó-kiflik beválnak. Aztán majd agyalok tovább :)

Minden mamának és babának jó étvágyat kívánok.

2012. január 1., vasárnap

Új év, új ígéretek

B.U.É.K!!!
Tyűű de régen írtam. A legutóbbi bejegyzésem a kórházas történetünkről sok érdeklődőt vonzott; képzeljétek, még az utcán is megállított egy kismama, aki megismert és részvétét fejezte ki, és persze neki is volt már egy kórházas története a 10 hónapos kislányával... szomorú, szomorú az is, hogy a gyerekeink megbetegedhetnek, de még szomorúbb az, amilyen segítségre számíthatnak, vagy éppen nem számíthatnak...

Na de félre a búval, elvégre új évet ünnepelünk. 2012. Még nem fogtam fel teljesen. Vasárnaponként én már mindig lapozok egyet a naptárban, mert hát ennek a hétnek vége, és inkább kíváncsi vagyok az eljövendőre. De most koppantam, mert bizony ez az utolsó lapja volt a naptárnak, és én elfelejtettem újat venni. Na ekkor esett le, hogy 2012-van (mellesleg ahányszor be akarom gépelni ezt az évszámot, folyton 2010-et ütök...?).
Izgultam a szilveszter miatt, mert itt a lakótelepen - mint egyébként bárhol máshol a városban - este 8-9 tájban elkezdődnek a robbantgatások, melynek tetőfoka természetesen az éjfélkor hagyományosan a városközpontban (tőlünk kb. 3 km-re) megrendezett tűzijáték, majd ezt követően még mindenki ellövi az összes maradékot, úgy hajnal 2-ig. Tavaly kisfiam 2,5 hónapos volt, simán átaludta, pedig akkor a fenti szomszédok is házibuliztak (na nem volt komoly, csak rohangáló, kiabáló, túlpörgött unokák). Én mindenesetre felkészültem: már 11-kor lefeküdtem aludni... sajnálom, tényleg, de hulla fáradt voltam, ráadásul tudtam, hogy valamikor éjjel kelnem kell. Éjfélkor felébredtem a durrogásra, akkor kucorodott mellém apuka is, és kb. 3 másodperc múlva már horpasztott. Hát így "buliztuk" át magunkat az újévbe :) Bencikém (14,5 hónapos) meg se nyikkant - bezzeg egy éjjeli wc lehúzás, folyosón halkan csoszogás simán felébreszti - csak valamikor 4 óra felé nyögdösött, mint rendesen minden éjjel, amikor beszorul az ágy sarkába. Cumi, alvósviziló, középrehúz, kész. "Reggel" 6 óra után ébredt fel annyira, hogy félálomban átcipeltem magam mellé, ahol még ráhúztunk jó 2 órát :).
Apa tehát reggeli után megbontotta az előző nap behűtött pezsgőt - amiről egyébként kiderült, hogy gyöngyöző bor... - és akkor koccintottunk.
Ebédre lencsefőzeléket főztem, feltétként pedig levelestésztában sütött sertésszűzet, ami páratlan módon sikerült, médium hogyúgymondjam, szerényen megjegyezném :)

Fiatalabb koromban nagyon komolyan vettem az újévi ígéreteket, mármint, hogy voltak hangzatos újévi ígéreteim, amit még az éjféli koccintáskor sorra megfogadtam. Aztán ott gyorsan el is felejtettem, és soha nem tartottam be őket. Idén azt fogadtam meg, hogy nem kevésbé fogom imádni a kisfiamat és a férjemet, továbbfejlesztem sütő-főző tudományom, és még pár ilyen szívmelengető fogadalom sora. De komolyan, azt is megfogadtam, hogy rendbe hozom, vagy hozatom a hormonálisan megedzett és kikezdett bőröm, rendszeresen használok testápolót, arckrémet, minden este lemosom a sminket, és úgy általában véve bájos leszek - és nem csak ha elmegyek itthonról. Aztán azt is megfogadtam, hogy nem halasztom el folyton a munkát, és rendben tartom az irodámat - na ez lesz a nehezebb, mert azt bizony először is rendbe kell rakni, és le kell könyvelni minden elmaradást, csak utána lehet hozzákezdeni a fogadalom megvalósításához. A kreatív oldalamat úgy döntöttem, idén nem erősítem, max. megvarrom Bencinek a falvédőt - ami ha hasonló ütemben készül, akkor éppen készen lesz, mire levesszük a rácsokat az ágyáról :) (úgy egy év múlva). Inkább rákoncentrálok a bölcsivárásra, mert bizony idén szeptember-október környékén el fog jönni az ideje. Előre rettegek, de ez majd egy külön fejezet lesz.

Mégegyszer mindenkinek nagyon boldog új évet kívánunk!

2011. november 30., szerda

kórházban

Éjjel negyed 11-kor kerültünk az ügyeletre azzal, hogy Benci csúnyán beütötte a fejét egy gyalogpróbán, és még hányt is. Ügyeletes doktornéni, főleg ilyen késői órán nagyon nem volt szimpatikus a kisfiamnak - na nem csodálom..., és a sztetoszkóp is hideg volt, nagyon sírt, nagyon. Nem is lehetett megnyugtatni, csak amikor kimentünk, kb. fél óra múlva.
Hát anyuka, ez agyrázkódás gyanús! Hangzott a torokszorító mondat. Akkor most beutaljuk a sürgősségire. Most? Mármint tényleg most? Miért? Agyrázkódás, már mondta. Majd kialussza. Ekkor elsorolta, milyen bajai lehetnek, amit most még nem látunk: koponya alapi nyomás, esetleg elpattan egy kis ér valamikor később, és agyvérzést kap a gyerek. Itt kezdtem el először pánikolni.
A sürgősségin majd csinálnak egy röntgent, akkor okosabbak leszünk. Két lehetőség van azután: 1. a röntgen nem mutat semmit, megyünk haza, háziorvosnál jelentkezzünk, de figyeljük a gyereket. 2. a röntgen mutat valamit, és akkor kell CT, amihez el kell altatni, vagy irány a műtő (!) vagy "csak" be kell feküdni a kórházba néhány napra. Itt már apát is verte a víz. Na Ő nem ijesztgetni akar, de közölnie kell, mi mindenre lehet rosszabb esetben is számítani.
Éjjel 11 óra, sürgősségi, információs pult (gyerek eközben kétszer elalszik a kocsiban, pizsamában, rajta overál...). Ápolónő kedves (nevezzük Hölgyikének, mert csak) megnézi a beutalót, rajta Agyrázkódás felirattal!, mindjárt jön, addig üljünk le. Itt emlékeztetek mindenkit, a 13 hónapos babám a kezünkben volt, jól látható helyen. Negyed órát ücsörögtünk, amíg a többi ápoló a showder clubot nézte, orvost Én nem láttam. Hölgyike visszajön, hogy a doktorúr (kicsoda?,melyik?) egyeztetett a gyerekorvossal, menjünk át a csecsemőosztályra. Hol van? Hát izé, most az építkezés miatt nem lehet oda átmenni, menjünk ki, aztán jobbra, aztán lesz egy kiskapu ami nyitva van. Az egy éves gyerek még mindig jól láthatóan nálunk volt. Hát elárulom, hogy nincs kiskapu, és semmilyen kapu sincs nyitva éjjel fél 12-kor a -3 fokban (ezt itt csak úgy mellékesen). Vissza. A regisztrációs pultnál ülő idősebb Nő segítségét kértük, aki közölte, már hogyne lehetne elmenni az építkezés mellett, menjünk csak, de regisztrálnia kell előbb. Férjem majdnem gutaütést kapott, amíg háromszor elmagyarázta neki, hogy nem, nem kell!!!!!! Akkor menjenek, amerre szoktak (?ezt a mondatot már nem is próbáltam értelmezni). A pici babám szemei és orrocskája teljesen vörös volt már, és még mindig a -3 fokban keveregtünk a kórház területén a sötétben. Végül egy az építkezésen cigarettázgató biztonsági őr vezetett el bennünket a csecsemőosztályig, ahol csengettünk, majd voltunk szívesek várni, hogy a nagyon korán ébredt ügyeletes gyerekorvos megérkezzen. Bencit ismét le kellett vetkőztetni, ismét elmondani a történetet, ismét megvizsgálták, felvették az adatait, és gyermekem ismét ordítva sírt és kapaszkodott belém. Asszisztens kérdése férjemnél elszakította az utolsó cérnaszálat is: "akkor a sürgősségin megvolt minden ugye, röntgen stb?" - hát persze hölgyem, egy darab orvost nem láttunk a környéken sem. Na, több se kellett, Tomi minden addig összegyűlt dühét rázúdította, adta neki rendesen, és mindezt nagyon választékosan, egyetlen durva szó nélkül. Picikém csak kapaszkodott belém, szorított és azt kérdezte a szemeivel, apa, anya miért hagyjátok, hogy ezt csinálják velem, segítség!!! Borzasztó volt. Itt kezdtem el sírni, és ez mostanáig nem ürült ki belőlem, mert folyton tartanom kellett magam, főleg a gyerek miatt, mert megijed, ha Én sírok.
Gyerekorvos még mindig álmosan közölte, hogy a CT túl kockázatos (itt már röntgenről nem esett szó) az altatás miatt, ezért 24 órára megfigyelésre bent tartják. MIVAN??? Majd én megfigyelem otthon, ki lettem oktatva. Azt nem lehet, ez nem így működik... Mert itt bent olyan jól működik minden....kész agyrém. Apának remegő kezébe adtam a tollat, papírt, és diktáltam, ami nagy hirtelen eszembe jutott, hogy mit kell behoznia, ami másnap estig szükséges lehet. Mi felmentünk az emeletre (ekkor Bence már végkimerült és elaludt a vállamon), ahol közölték, nincs szabad "anyaszoba", azaz nem tudok egy szobában lenni a gyerekkel. Mondtam, nekem tegyenek oda egy széket, én azon elleszek akár holnapig is, de én a gyerekemet el nem hagyom öt percre sem. Végül kitalálták, hogy az intenzíven (lent) van egy ilyen szabad szoba. Bencét itt is meg akarták vizsgálni, de annyira aludt, hogy végülis letettek róla. Megnézték, megmérték, ahogy tudták azért. A súlyát bemondásra elhitték, pedig én sem tudtam biztosan, így még jó, hogy nem kellett neki bármi gyógyszert adni. Itt még kérdezgetett a gyerekorvos, ott voltam-e amikor az eset történt, mit csináltam, stb. Aztán csak vártam. Bencét leraktam egy pultszerű valamire, ott aludt kicsikém. Aztán nem volt festék a nyomtatóban, aztán valamelyik kisbabát meg kellett etetni, stb... Én illetve Mi csak vártunk. Gyerekorvos elköszönt, hát nem köszöntem meg neki semmit, csak viszlát. A csecsemős pedig ismét elmondatta velem az esetet, a teljes kórtörténetet, mindent, immár harmadszor. Lekísértek a szobába, amit 100%ban elfoglalt egy nagy és egy kis ágy, közte egy vékony rés, ahol oldalazva elfértem. Az ablakot cipőfűzővel rögzítették, hogy ne nyíljon ki, a szomszéd kórtermekkel egy üveg ablak választott el, amire szögekkel egy lepedőt akasztottak. A szoba egyéb állapotát nem részletezném túlságosan, olyan putriszerű - erről nem a személyzet tehet természetesen. (Egy beszélgetésből hallottam, hogy állítólag februárban költöznek az új épületbe egyébként.) A gyereket hálózsákba dugtam, merthogy apa is megérkezett a pakkal, és magam mellé fektettem. Felébredt és ismét sírt, de nem is volt rendesen magánál. Jött az ápolónő, hogy vérnyomásmérés. Igen, az Egyévesen. Hát nem lepett meg senkit, hogy nem sikerült, de majd később még megpróbálja. És ez így ment egész éjjel, 2-3 óránként jött vérnyomást mérni. Én mondjuk egy percet nem aludtam, de az nem számított. Hajnal 5 óra, vérnyomás mérés természetesen sikertelenül, és vizeletminta is kell - ez nagyon fontos (irónia!!) - ami úgy zajlik, hogy egy pici zacskót húznak a fütyire, és várnak. És a gyerek (13 hónapos, nem győzöm hangsúlyozni) lehetőleg ne forduljon hasra, ne is üljön, és ne fogjam szorosan magamhoz, mert akkor kifolyik a zacskóból. Hát egy zacskót így el is dobtunk, a másodikat a nap folyamán sikerült némileg megtölteni a fenti utasítások betartásával, ami mind nekem, mind az izgő-mozgó gyerekemnek borzasztó kínszenvedés okozott. Fél óránként kicsomagoltam a pelenkáját, hogy azonnal tudjak szólni, ha van termés. Na de visszatérve a "reggel"re, 6kor váltás, bemutatkozás. 7kor vérvétel! Mert ez a kórházban minden reggel kötelező. Hogy az én gyerekem miért van itt, és hogy szükség van-e erre valójában a "betegségét" tekintve, az tök mindegy, mert ez kötelező! Bencit lefogtuk, és csak fogtuk, mert nem volt sehol véna, azon a pici testén, a pici kezén :(, és ő nagyon sírt, és én csak sutyorogtam neki, hogy ne haragudjon rám, este már otthon leszünk, megígérem...és sírtunk mind a ketten.
9 óra, vizit. Egy szemtelenül fiatal doktorúr érkezett, akivel én ott közöltem, hogy előbb szeretnénk hazamenni, a gyereknek semmi baja. Na az nem úgy van, mert a megfigyelési időt be kell tartani, 48 óránál előbb nem mehetünk, de inkább 3 nap. He???????????????? Milyen 48? És milyen 3? Én még 24 órát tudtam és azt sem szándékoztam itt tölteni. Ez a protokoll, ezért nem csináltak CT vizsgálatot, és meg különben is. Na akkor én meg Anyatigris leszek. Jó, közöltem vele, hogy akkor saját felelősségre távoznánk. Jó, akkor Ő meg bizony feljelent engem "kiskorú gondatlan veszélyeztetése" miatt, ami BTK tétel! Úgyhogy "anyuka" csak üljön szépen a seggén, és tartsa ágynyugalomban a gyereket. Igen, az egyévest. Bence ekkor már 5-6 kört megtett villámsebességgel az ágyon, önfeledten rázta a rácsokat, és ásványvizes üveggel átdörömbölt a szomszédba, meg hangosan visongatott, szóval teljesen nem úgy nézett ki, mint akinek bármi baja van. Közben látszott rajta, hogy az elmúlt éjszaka megpróbáltatásainak hatására szépen összeszedett egy náthát, ami csak arra várt, hogy fellángoljon és leterítse áldozatát. Na megint bőgtem. Mindenkit felhívtam, kitaláltam ügyvédet, mozgósítottam mindenkit. Háziorvosunkkal és védőnőnkkel, sőt még egy "hivatalos" gyerekorvossal is konzultáltam, és minden jogi következményt mérlegelve eldöntöttem, hogy hazaviszem a gyereket. Szóltam, hogy beszélni szeretnék az orvossal, aki úgy 2-3 óra nagyon fontos elintéznivaló után meg is jelent - mondtam is neki, hogy nem is vártam, hogy ilyen gyorsan ide tud majd jönni... - és közöltem vele a végső döntésem. No, akkor Ő idehívja a szociális munkást. Rendben, várom. Egy bűbájos hölgy érkezett, aki teljes mértékben megértette a szándékaimat, és el is fogadta, de természetesen tájékoztatott a jogi következményeiről, hogy ezt neki jelentenie kell a gyermek jóléti akárminél, akik esetleg megnézik majd, milyen körülmények között neveljük a picit, és ha neadjisten valami történik vele otthon ezalatt a 48 óra alatt, akkor bizony bűntetőjogi kategóriába esem bele. Végül abba egyeztünk meg, hogy még az idegsebészeti vizsgálatot megvárjuk, aztán irány haza. Ja nem mondtam, ez is valamikor délelőtt derült ki, hogy nekünk át kell sétálnuk a mínusz fokban az idegsebészetre.

Nah, végül megvívtuk a magunk harcát, vártunk mindenhol 1-1 órát, túráztunk fagypont alatt, összeszedtünk olyan náthát, amit itthon megérek kikezelni, nemhogy a kórházban azon a 2 négyzetméteren, ami a rendelkezésünkre állt.

Hát "röviden" ez a történet. Tudnám még ragozni és jobban részletezni, de túl hosszú lenne, már így is az. És felkavaró nekem. Az ápolónők amúgy nagyon rendesek voltak, nem úgy, mint annak idején az újszülöttosztályon. Tényleg. A többség mellettem állt, de csak titokban merte jelezni, hogy a doki nehogy észrevegye.

Anya vagyok, az enyém a felelősség. Én vagyok az utolsó, aki rosszat akarna a gyerekének, és én vagyok a legelső, aki felelősnek érzi magát a gyerekéért, aki a lehet legjobbat akarja megadni neki a lehető legjobb helyen. Ezért döntöttem úgy, ahogy. Mostanra letelt a 48 óra, és az elviselhetetlen náthán kívül kutya baja.

A doki egyébként búcsúzóul még tájékoztatott, hogy a jelen törvények szerint nekem nincs jogom dönteni a gyerekem sorsa felől, jelen helyzetben a jog nem mellettem, hanem az orvos mellett áll.
Szóval az elavult kórházi rendeletek, gyakorlatok és a mérhetetlenül végtelen bürokrácia azt csinál a fiammal, amit akar. Ha pl. ott maradok 3 napig, akkor az én pici fiamtól 3 napon keresztül minden reggel vesznek vért!!! Miért is?? Mert ezt írja elő a kórház szabályzata. Pont. Ennyi. Azt bezzeg a mai napig nem tudom, hogy mi a gyerek vércsoportja.

Mindenkinek joga van véleményt alkotni, én így cselekedtem, és nagyon nem bántam meg!
Aki segített kitartani, annak köszönöm érte.